25. fejezet
Szerelmes kamaszok/ Szerelmi bonyodalmak
kamaszkorban
Hétfő
reggel. 5 perc múlva 10 óra. Már felsorakozott a Happy Dreams Irodaház előcsarnokában a 10 /A osztály csoportja.
Jenny izgatottan várta, hogy bemutathassa osztálytársainak anyja és nagynénje hatalmas rendezvényszervező birodalmát. Töprengéséből a liftből kilépő sármos, húszas évei elején járó fiatalember kellemes tenor hangja zökkentette ki.
- Szép jó napot kívánok! A nevem: Brian Anderson, a cég vezetőségi gyakornoka vagyok és Mrs. Kate Buthler, cégünk kreatív- igazgatója bocsájtott az Önök rendelkezésére. – Erre a kijelentésre Jenny szája elé kapta a kezét, és halkan kuncogni kezdett. Pontosan tudta, hogy nénikéje utálja, ha valaki a Mrs. megszólítással illeti.
- Köszönjük! Üdvözlöm, én Ian Johnson vagyok, a csoport segítőtanára. Talán ne is fecsegjünk tovább, hanem adjuk át a szót Jennifer Susan Buthler kisasszonynak, hogy megtartsa a beszámolóját. – hárított egy röpke kézfogás után a tanár.
- Akkor Ms. Buthler Öné a szó! – szólította fel szívélyes udvariassággal a gyakornok.
- Köszönöm. – sütötte le szégyenlősen a szemét Jennifer, akit mérhetetlenül elbűvölte a fiú őszinte mosolya. - Azt hiszem, minden egyszerűbb lenne, ha tegeződnénk. – kedvezményezett a lány piromkodva.
- Teljes mértékben egyetértek, Jennifer.
- Csak, Jenny.
- Rendben akkor kedves „csak” Jenny tiéd a terep!- mosolygott a lányra az előzőeknél is kedvesebben Brian. S ettől még Jen lélegzete is elakadt. Majd belekezdett szakszerűen előre megírt és betanult szövegébe.
A „tárlatvezetés” nagyon jól haladt, már csak a 4. emelet, vagyis a vezetőségi szint irodái voltak hátra.
- Íme, a Happy Dreams Protokoll-és Rendezvényszervező Iroda lelke. Ezen az emeleten dolgoznak a főnökök és a segítőik, a nagyobb projekteken. – Belépve először a várakozószoba kellemes helyisége fogadja a vendéget kanapékkal, kávéautomatával, és szórólapokkal, folyóiratokkal, hogy hasznosan teljen a várakozás. – A liftből vagy a lépcsőházból kilépve szemben a terem főhelyén a tulajdonosok közös titkárnője Brigitte Colman foglal helyet. Ő felelős az ide érkező összes vendég kényelméért, és az ügyintézésért. …
Miután Jenny a végső állomáshoz, vagyis a vezetőségi közös irodához ért, egy pillanatra megtorpant, aztán mire megérkezett az osztály másik fele, és Molly oda ért mellé, addigra az ajtó szélesen kitárult, és Kathy lépett ki rajta ellenállhatatlanul elegánsan és kecsesen.
- Tyűha, ez a bige az anyád? – lökte kicsit sem gyengéden oldalba Brandon Gradwood, Molly kiszemeltje Jenny-t.
- Nana, fiatalember! Leszel szíves rendesen viselkedni! - utasította rendre a nagyképű fiút Mr. Johnson tanár úr.
- Az ő anyukája minden kétséget kizáróan én vagyok! – jelent meg a kellemetlenkedő srác mögött Mary, aki éppen a legjobbkor érkezett meg a bíróságról.
- Szia, MaryAnn! – köszöntötte széles mosollyal az Anderson fiú.
- Sziasztok! – köszöntötte a csoportot.
- Jól vagy? – lépett a fájdalmasan oldalát dörzsölgető lányhoz Brian.
- Igen, minden rendben. – súgta vissza Jennifer nem túl meggyőzően.
- Hello, ifjúság! – vette fel a legbájosabb természetes mosolyát a tulajdonosnő.
- Szia, anyu! – vetődött előbbre Molly Elen félre lökve a még mindig nyálát csorgató Brandont. –Tuskó! – vetette még oda a fiúnak.
- Szio, Molls! – Üdvözlöm Mr. Johnson!
- Kérem, mindenki fáradjon a központi közös irodába, egy kis fogadás várja ott Önöket. – invitálta a társaságot nyájasan az előtérbe lépő Sharlotte is.
A rögtönzött tízórai nagyon jól sikerült. Mindenki remekül érezte magát.
Később Brian észrevétlenül mindig próbált Jenny közelében tartózkodni, és távol tartani a lánytól a gorombáskodó fiú bandát. Amikor Jennifert végre egyedül hagyta a népes gimnazista társaság Brian elérkezettnek látta az időt, hogy szóba elegyedjen a lánnyal.
- Remélem, jól érzed magad, a Happy Dreams-nél. – szólította meg félénken.
- Természetesen. Már kiskoromban sokat jártunk be, Molly és én anyáékkal, amikor hétvégén is dolgozniuk kellett egy-egy projekten.
- Mindig úgy gondoltam, hogy a „nagy tervező” egy varázslatokkal teli mesegyár. – mosolyodott el merengve Jenny.
- Ha nem fogsz kinevetni, elárulom, hogy… én még a mai napig így gondolom. – mosolygott melegen, bensőségesen közel hajolva a lányhoz, aki erre gyöngyözően felkacagott. Erre természetesen mindenki rájuk kapta a tekintetét a társaságból. De ők ezt szinte észre sem vették. Elmerültek a pillanat tökéletességében.
- Szeretném, ha máskor is találkozhatnánk. – búcsúzott a fogadás végén Brian a lánytól.
- Én is nagyon örülnék neki. Majd jelenkezem. Addig is, szia.
- Szia… - hajolt közelebb merészen a fiú, és két cuppanós puszit nyomott a meglepettségtől mozdulatlanná dermedő leányzó arcára.
A hazavezető úton Jennifer még a szokásosnál is hallgatagabb volt.
- Mi a baj, Jen? Nem úgy sikerült a prezentációd, ahogy szeretted volna?
- Nem, nem… azzal semmi gond nem volt.
- Akkor miért vagy ilyen lehangolt? – érdeklődött tovább a kíváncsi nagynéni.
- Jaj, anya, te ezt nem értheted… - kezdett a szokásos nyavalygásba Molly.
- Mit nem érthet, Kathy? – ébredt fel az álmodozásából Jenny.
- Hogy még most is azon a Brian srácon jár az eszed. – vihogott fel unokatestvére pillantva Molly Elen. Jenny ettől talán még a szokásosnál is jobban magába fordult. Mereven, elutasítóan nézett ki a mellette lévő kocsiablakon. Az anyukák erre csak mindentudóan egymásra pillantottak, ami náluk körülbelül annyit jelenthetett, hogy erről majd még beszélgetnek, ha a gyerekek és a férjek már nyugovóra tértek.
A délután és az este a - Buthlerékhez híven - elég kaotikusan zajlott. Mindenki egyszerre beszélve próbálta elmesélni a délelőttjét. És Dany még a vacsora után sem került elő, annak ellenére, hogy már kora délután elhagyta a házat azzal az ürüggyel, hogy sétál egyet a tengerparton.
- Szerinted, Daniel fiad merre jár? – szegezte férjének kérdését Kate.
- Mi az, hogy a fiam, tudtommal ugyanúgy a te fiad is, és csak akkor hívod az én fiamnak, ha haragszol rá. Tudnom kéne valamit?- zúgolódott Dave.
- Nem is tudom, de szerinted helyes, hogy…
- Á, ne is törődj velem, csak butaságok járnak a fejemben.
- Kathy, mondd el, engem nem vághatsz át több mint 15 év házasság után. Mi nyomja a szívedet?
- Na, jó! Ismersz David Buthler, ez tagadhatatlan.
- Azon gondolkodtam, hogy hosszú távon jó dolog-e az hogy Gil és Dany így ragaszkodnak egymáshoz.
- Te ezt rossznak tartod? – Dave kérdése inkább kijelentésnek hangzott.
- Dave, kérlek, ne forgasd ki a szavaimat, én nem ezt mondtam! És ne akard nekem beadni, hogy ez téged nem foglalkoztat.
- Kathy, drága szívem! Nyugalom! Daniel már szinte felnőtt férfi, nem szabhatjuk meg neki, kit szeressen, és ezt te sem akarhatod. A sok éretlen, tizenéves fiatal lány közül talán Gil a legmegfelelőbb választás.
- Ezzel én is tisztában vagyok, de mégis… Az egyetem tele van szebbnél-szebb lányokkal, és gondolom nem mindegyik üresfejű Barbie. Természetesen nagyon örülök, hogy bárkit is választ az én okos fiacskám, és te is tudod, imádom Gilliant. De akkor is félek.
- Danielnek magának kell meghoznia ezt a döntést, és akárkit is választ majd végül, mi mindenképpen támogatni fogjuk.
- Hát persze! Akármilyen idős, akkor is csak a mi szöszke kisfiunk marad.
- Csak nem rólam van szó? – lépett be a bejárati ajtón szinte hangtalanul az emlegetett.
- De. És nagyon szeretném tudni, hol jártál, hogy még a vacsorára sem méltóztattál hazafáradni! – paprikázódott fel David, mire felesége mellé lépve, megnyugtatóan a karjára tette a kezét.
- Töredelmesen bocsánatot kell kérnem tőletek, de legfőképpen tőled, anya, hogy lekéstem a vacsorát, de úgy elszaladt az idő.
- Te kölyök, megérdemelnéd, hogy ma evés nélkül keljen lefeküdnöd. – vélekedett az apja.
- Úr Isten Dave, hogy mondhatsz ilyet! – dorgálta meg a férjét azonnal Kathy.
- Természetesen félretettem az adagodat, ha éhes vagy szívesen megmelegítem neked.
- Köszönöm, anyuci! – ölelte magához és puszilgatta körbe nevelőanyját a „tékozló fiú” szeretettel.
- De remélem nem haragszol, ha visszautasítom a kedvességedet, bár tudod, hogy imádom a főztöd. De Lucaséknál vacsoráztam.
- Úgy szóval Lucaséknál? Vagyis akkor az egész délutánt és az estét Gilliannel töltötted, te gyerek!
- Igen apa, vele és a családjával. Ez baj?
- Nem baj, de… - a mondatot már nem tudta befejezni, mert kihallatszott a fürdőből Molly szinte kétségbeesett kiáltása.
- Dany! Segíts már, ha végre hazajöttél. Andrew Jason Buthler merényletet indított ellenem a fürdővizével. Azzal fenyeget, hogy nem hajlandó addig kiszállni a kádból, míg te be nem jössz hozzá.
- Megyek! – kiáltott vissza a báty és már rohant is ki a nappaliból.
- Ezt a beszélgetést még nem fejeztük be fiatalember. – szólt utána apja reménytelen tekintettel, amin felesége szokás szerint jót derült.
- Oké, apa! – jött a gyors válasz.
- Na, végre! – jött ki nemsokára Molly csuromvizesen a szinte csatatérré változott fürdőszobából.
- Kikészít, ez a kis béka! – panaszkodott erőtlenül a kanapéra dőlve.
- Hogy beszélsz az öcsédről, Molly Elen! – szólt rá az édesanyja.
- Jaj, anya, te is tudod, mennyire ki tudja készíteni az embert egy-egy fürdetésnél.
- Igen tudom, de akkor is megválogathatnád a szavaidat. Tisztában vagy vele, hogy minden érdekes szót leutánoz, amit tőletek hall.
- Bocsi, anya!
- Semmi baj, kicsim! – enyhült meg Kate.
- De legközelebb jobban vigyázz a szádra! – fűzte még hozzá Dave.
- És most, eredj fel átöltözni! Összevizezed az egész berendezést!
- Már itt sem vagyok! – hagyta el a helyiséget viharos lendülettel a lány. Ez után az este már nyugodtan telt. Miután a fürdőszobát újra felismerhető állapotba hozták mindenki elment a saját szobájában nyugovóra térni. Egy újabb mozgalmas napnak intettek búcsút főhőseink.
Jenny izgatottan várta, hogy bemutathassa osztálytársainak anyja és nagynénje hatalmas rendezvényszervező birodalmát. Töprengéséből a liftből kilépő sármos, húszas évei elején járó fiatalember kellemes tenor hangja zökkentette ki.
- Szép jó napot kívánok! A nevem: Brian Anderson, a cég vezetőségi gyakornoka vagyok és Mrs. Kate Buthler, cégünk kreatív- igazgatója bocsájtott az Önök rendelkezésére. – Erre a kijelentésre Jenny szája elé kapta a kezét, és halkan kuncogni kezdett. Pontosan tudta, hogy nénikéje utálja, ha valaki a Mrs. megszólítással illeti.
- Köszönjük! Üdvözlöm, én Ian Johnson vagyok, a csoport segítőtanára. Talán ne is fecsegjünk tovább, hanem adjuk át a szót Jennifer Susan Buthler kisasszonynak, hogy megtartsa a beszámolóját. – hárított egy röpke kézfogás után a tanár.
- Akkor Ms. Buthler Öné a szó! – szólította fel szívélyes udvariassággal a gyakornok.
- Köszönöm. – sütötte le szégyenlősen a szemét Jennifer, akit mérhetetlenül elbűvölte a fiú őszinte mosolya. - Azt hiszem, minden egyszerűbb lenne, ha tegeződnénk. – kedvezményezett a lány piromkodva.
- Teljes mértékben egyetértek, Jennifer.
- Csak, Jenny.
- Rendben akkor kedves „csak” Jenny tiéd a terep!- mosolygott a lányra az előzőeknél is kedvesebben Brian. S ettől még Jen lélegzete is elakadt. Majd belekezdett szakszerűen előre megírt és betanult szövegébe.
A „tárlatvezetés” nagyon jól haladt, már csak a 4. emelet, vagyis a vezetőségi szint irodái voltak hátra.
- Íme, a Happy Dreams Protokoll-és Rendezvényszervező Iroda lelke. Ezen az emeleten dolgoznak a főnökök és a segítőik, a nagyobb projekteken. – Belépve először a várakozószoba kellemes helyisége fogadja a vendéget kanapékkal, kávéautomatával, és szórólapokkal, folyóiratokkal, hogy hasznosan teljen a várakozás. – A liftből vagy a lépcsőházból kilépve szemben a terem főhelyén a tulajdonosok közös titkárnője Brigitte Colman foglal helyet. Ő felelős az ide érkező összes vendég kényelméért, és az ügyintézésért. …
Miután Jenny a végső állomáshoz, vagyis a vezetőségi közös irodához ért, egy pillanatra megtorpant, aztán mire megérkezett az osztály másik fele, és Molly oda ért mellé, addigra az ajtó szélesen kitárult, és Kathy lépett ki rajta ellenállhatatlanul elegánsan és kecsesen.
- Tyűha, ez a bige az anyád? – lökte kicsit sem gyengéden oldalba Brandon Gradwood, Molly kiszemeltje Jenny-t.
- Nana, fiatalember! Leszel szíves rendesen viselkedni! - utasította rendre a nagyképű fiút Mr. Johnson tanár úr.
- Az ő anyukája minden kétséget kizáróan én vagyok! – jelent meg a kellemetlenkedő srác mögött Mary, aki éppen a legjobbkor érkezett meg a bíróságról.
- Szia, MaryAnn! – köszöntötte széles mosollyal az Anderson fiú.
- Sziasztok! – köszöntötte a csoportot.
- Jól vagy? – lépett a fájdalmasan oldalát dörzsölgető lányhoz Brian.
- Igen, minden rendben. – súgta vissza Jennifer nem túl meggyőzően.
- Hello, ifjúság! – vette fel a legbájosabb természetes mosolyát a tulajdonosnő.
- Szia, anyu! – vetődött előbbre Molly Elen félre lökve a még mindig nyálát csorgató Brandont. –Tuskó! – vetette még oda a fiúnak.
- Szio, Molls! – Üdvözlöm Mr. Johnson!
- Kérem, mindenki fáradjon a központi közös irodába, egy kis fogadás várja ott Önöket. – invitálta a társaságot nyájasan az előtérbe lépő Sharlotte is.
A rögtönzött tízórai nagyon jól sikerült. Mindenki remekül érezte magát.
Később Brian észrevétlenül mindig próbált Jenny közelében tartózkodni, és távol tartani a lánytól a gorombáskodó fiú bandát. Amikor Jennifert végre egyedül hagyta a népes gimnazista társaság Brian elérkezettnek látta az időt, hogy szóba elegyedjen a lánnyal.
- Remélem, jól érzed magad, a Happy Dreams-nél. – szólította meg félénken.
- Természetesen. Már kiskoromban sokat jártunk be, Molly és én anyáékkal, amikor hétvégén is dolgozniuk kellett egy-egy projekten.
- Mindig úgy gondoltam, hogy a „nagy tervező” egy varázslatokkal teli mesegyár. – mosolyodott el merengve Jenny.
- Ha nem fogsz kinevetni, elárulom, hogy… én még a mai napig így gondolom. – mosolygott melegen, bensőségesen közel hajolva a lányhoz, aki erre gyöngyözően felkacagott. Erre természetesen mindenki rájuk kapta a tekintetét a társaságból. De ők ezt szinte észre sem vették. Elmerültek a pillanat tökéletességében.
- Szeretném, ha máskor is találkozhatnánk. – búcsúzott a fogadás végén Brian a lánytól.
- Én is nagyon örülnék neki. Majd jelenkezem. Addig is, szia.
- Szia… - hajolt közelebb merészen a fiú, és két cuppanós puszit nyomott a meglepettségtől mozdulatlanná dermedő leányzó arcára.
A hazavezető úton Jennifer még a szokásosnál is hallgatagabb volt.
- Mi a baj, Jen? Nem úgy sikerült a prezentációd, ahogy szeretted volna?
- Nem, nem… azzal semmi gond nem volt.
- Akkor miért vagy ilyen lehangolt? – érdeklődött tovább a kíváncsi nagynéni.
- Jaj, anya, te ezt nem értheted… - kezdett a szokásos nyavalygásba Molly.
- Mit nem érthet, Kathy? – ébredt fel az álmodozásából Jenny.
- Hogy még most is azon a Brian srácon jár az eszed. – vihogott fel unokatestvére pillantva Molly Elen. Jenny ettől talán még a szokásosnál is jobban magába fordult. Mereven, elutasítóan nézett ki a mellette lévő kocsiablakon. Az anyukák erre csak mindentudóan egymásra pillantottak, ami náluk körülbelül annyit jelenthetett, hogy erről majd még beszélgetnek, ha a gyerekek és a férjek már nyugovóra tértek.
A délután és az este a - Buthlerékhez híven - elég kaotikusan zajlott. Mindenki egyszerre beszélve próbálta elmesélni a délelőttjét. És Dany még a vacsora után sem került elő, annak ellenére, hogy már kora délután elhagyta a házat azzal az ürüggyel, hogy sétál egyet a tengerparton.
- Szerinted, Daniel fiad merre jár? – szegezte férjének kérdését Kate.
- Mi az, hogy a fiam, tudtommal ugyanúgy a te fiad is, és csak akkor hívod az én fiamnak, ha haragszol rá. Tudnom kéne valamit?- zúgolódott Dave.
- Nem is tudom, de szerinted helyes, hogy…
- Á, ne is törődj velem, csak butaságok járnak a fejemben.
- Kathy, mondd el, engem nem vághatsz át több mint 15 év házasság után. Mi nyomja a szívedet?
- Na, jó! Ismersz David Buthler, ez tagadhatatlan.
- Azon gondolkodtam, hogy hosszú távon jó dolog-e az hogy Gil és Dany így ragaszkodnak egymáshoz.
- Te ezt rossznak tartod? – Dave kérdése inkább kijelentésnek hangzott.
- Dave, kérlek, ne forgasd ki a szavaimat, én nem ezt mondtam! És ne akard nekem beadni, hogy ez téged nem foglalkoztat.
- Kathy, drága szívem! Nyugalom! Daniel már szinte felnőtt férfi, nem szabhatjuk meg neki, kit szeressen, és ezt te sem akarhatod. A sok éretlen, tizenéves fiatal lány közül talán Gil a legmegfelelőbb választás.
- Ezzel én is tisztában vagyok, de mégis… Az egyetem tele van szebbnél-szebb lányokkal, és gondolom nem mindegyik üresfejű Barbie. Természetesen nagyon örülök, hogy bárkit is választ az én okos fiacskám, és te is tudod, imádom Gilliant. De akkor is félek.
- Danielnek magának kell meghoznia ezt a döntést, és akárkit is választ majd végül, mi mindenképpen támogatni fogjuk.
- Hát persze! Akármilyen idős, akkor is csak a mi szöszke kisfiunk marad.
- Csak nem rólam van szó? – lépett be a bejárati ajtón szinte hangtalanul az emlegetett.
- De. És nagyon szeretném tudni, hol jártál, hogy még a vacsorára sem méltóztattál hazafáradni! – paprikázódott fel David, mire felesége mellé lépve, megnyugtatóan a karjára tette a kezét.
- Töredelmesen bocsánatot kell kérnem tőletek, de legfőképpen tőled, anya, hogy lekéstem a vacsorát, de úgy elszaladt az idő.
- Te kölyök, megérdemelnéd, hogy ma evés nélkül keljen lefeküdnöd. – vélekedett az apja.
- Úr Isten Dave, hogy mondhatsz ilyet! – dorgálta meg a férjét azonnal Kathy.
- Természetesen félretettem az adagodat, ha éhes vagy szívesen megmelegítem neked.
- Köszönöm, anyuci! – ölelte magához és puszilgatta körbe nevelőanyját a „tékozló fiú” szeretettel.
- De remélem nem haragszol, ha visszautasítom a kedvességedet, bár tudod, hogy imádom a főztöd. De Lucaséknál vacsoráztam.
- Úgy szóval Lucaséknál? Vagyis akkor az egész délutánt és az estét Gilliannel töltötted, te gyerek!
- Igen apa, vele és a családjával. Ez baj?
- Nem baj, de… - a mondatot már nem tudta befejezni, mert kihallatszott a fürdőből Molly szinte kétségbeesett kiáltása.
- Dany! Segíts már, ha végre hazajöttél. Andrew Jason Buthler merényletet indított ellenem a fürdővizével. Azzal fenyeget, hogy nem hajlandó addig kiszállni a kádból, míg te be nem jössz hozzá.
- Megyek! – kiáltott vissza a báty és már rohant is ki a nappaliból.
- Ezt a beszélgetést még nem fejeztük be fiatalember. – szólt utána apja reménytelen tekintettel, amin felesége szokás szerint jót derült.
- Oké, apa! – jött a gyors válasz.
- Na, végre! – jött ki nemsokára Molly csuromvizesen a szinte csatatérré változott fürdőszobából.
- Kikészít, ez a kis béka! – panaszkodott erőtlenül a kanapéra dőlve.
- Hogy beszélsz az öcsédről, Molly Elen! – szólt rá az édesanyja.
- Jaj, anya, te is tudod, mennyire ki tudja készíteni az embert egy-egy fürdetésnél.
- Igen tudom, de akkor is megválogathatnád a szavaidat. Tisztában vagy vele, hogy minden érdekes szót leutánoz, amit tőletek hall.
- Bocsi, anya!
- Semmi baj, kicsim! – enyhült meg Kate.
- De legközelebb jobban vigyázz a szádra! – fűzte még hozzá Dave.
- És most, eredj fel átöltözni! Összevizezed az egész berendezést!
- Már itt sem vagyok! – hagyta el a helyiséget viharos lendülettel a lány. Ez után az este már nyugodtan telt. Miután a fürdőszobát újra felismerhető állapotba hozták mindenki elment a saját szobájában nyugovóra térni. Egy újabb mozgalmas napnak intettek búcsút főhőseink.
 |
| Mary |
 |
| Kathy |
 |
| MaryAnn & Kate közös irodája |
