8.fejezet

Egy jégtáncos története

MaryAnn visszaemlékezése
Újra 2002-ben:

2002. január 13.-a. Már öt hónapja járok, vagyis járunk a Bayfield gimnázium 10. évfolyamába. Kathy-nek már az első évben sikerült nagyjából beilleszkednie, de én valahogy nem vágytam a mindig csacsogó lányok társaságára. Ezért is van az, hogy amíg én itthon bújom a könyveimet, addig Kate a helyi sportcsarnok büféjében tevékenykedik. Neki legalább sikerült találnia egy olyan helyet, ahol suli mellett dolgozhat. Én minden szabadidőmet- persze barátnőm társasága mellett- a könyveimnek szentelem. De ma kivételt teszek, mert most is épp a legjobb barátnőmhöz tartok egy kis délutáni kikapcsolódás gyanánt. Anya is eléggé meg volt lepődve, amikor bejelentettem, hogy majd érkezem. Már ők is megszokták, hogy a kislányuk minden hétvégén otthon ül és tanul. De ma úgy éreztem, hogy el kell mennem a sportcsarnokba. Mintha valami megmagyarázhatatlan dolog történne. Olyan érzésem volt, hogy a mai nap fordulópont lesz az életemben. Ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor bekopogtam a bátyám szobájába.

- Gyere be!- szólt ki.

- Szia Greg! Ne haragudj, hogy zavarlak, de lenne egy hatalmas kérésem!

- Már megint a kocsim kéne?- kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Ami azt illeti eltaláltad!

- Tudod, hogy nem szívesen adom oda az autót! Szerintem még korai, hogy jogsit kaptál! Egyáltalán nem értem, hogy apáék hogy engedhették meg egyáltalán!

- Mert ők megbíznak bennem, veled ellentétben!- mondtam sértődötten.

- Nem arról van szó, hogy nem bízom benned, csak féltelek! Tudod, hogy te vagy a kedvenc kishúgom!

- Persze, persze! Akkor most megkapom a kulcsokat vagy nem?- kérdeztem nagy kiskutya szemekkel.

- Ne nézz így rám! Ilyenkor sosem tudok neked nemet mondani!- mondta, és már nyújtotta is felém a slusszkulcsot.

- Szeretlek bátyó!

- Tudom, ilyenkor!- mondta még, de ezt válaszra sem méltattam, ezért amilyen gyorsan csak tudtam bepattantam a tesóm kocsijába, és már úton is voltam a sportcsarnok felé.

Mikor odaértem, már az ajtóban lehetett hallani Kate örömteli kacagását. Neki mindig sikerült mindenkit felvidítani, így ha valakinek rossz kedve volt Kathy-re számíthatott. Mikor az említett észrevett már szaladt is felém, ott hagyva az összes éhes vendéget.

- Nem hiszem el! Valóban MaryAnn Radens látom közeledni!- indult felém mosolyogva.

- Nagyon humoros kedvedben vagy mostanában!- mosolyogtam én is vissza.

-  Ne érts félre, örülök, hogy itt vagy, csak egy kicsit megleptél! Nem szoktalak sűrűn itt látni! Na de lássuk csak, mennyi könyvet hoztál magaddal?- kérdezte, és már nyúlt volna a táskám után.

- Lehet, hogy elég meglepő lesz, amit mondani fogok, de képzeld csak, egy könyv sincs nálam!

- Akkor mégis mit cipelsz abban a hatalmas táskában?

- Csak a korcsolyámat, semmi mást! Esküszöm!- emeltem fel a kezem Kate hitetlen arcát látva.

- Akkor nem is miattam vagy itt?- kérdezte sértődött arccal, de tudtam, hogy ez csak álca és legbelül szinte szétveti az öröm, amiért itt vagyok.

- Hogy gondolhatsz ilyet! Természetesen a fő ok az volt, hogy láthassam a legjobb barátnőm!- mondtam azért megnyugtatásként. - De nem tudom mennyire fog örülni a főnököd, ha nem szolgálod ki az éhes vendégeket!

- Hú, basszus, tényleg! Teljesen elfelejtettem!- kapott a fejéhez a barátnőm. - De nehogy már itt ácsorogj! Gyere, csinálok neked egy finom szendvicset!

Már épp indultam volna Kate felé, amikor egy számomra ismerős, de ugyan akkor idegesítő emberi reakcióra lettem figyelmes. Az előttem álló lányok szeme a mögöttem lévő illetőt tüntették ki megtisztelő figyelmükkel, és majdnem kiesett a szemük.

- Hát ezt nem hiszem el!- motyogtam magamban, mert nagyon jól tudtam, hogy ki váltotta ki a lányokból ezt a reakciót. - Te komolyan nem bíztál bennem annyira sem, hogy ne kövess idáig?- fordultam kissé idegesen bátyám felé.

- Ugyan már Randy! Én csak lejöttem egy kicsit szórakozni!- védte meg magát.

- Persze! Ezt mondd annak, aki el is hiszi!- néztem rá durcásan.

- Jajj, húgi! Ne csináld már! Csak aggódtam érted! Tudod, hogy szeretlek! És majd olyan leszek, mintha itt sem lennék!

- Ja, mintha az lehetséges lenne! Nem tudom bátyó, mennyire vagy tisztában vele, de már most lányok tucatja csorgatja a nyálát utánad!- vált cinikussá a hangom.

- Ez nem is igaz!

- Oh, igazán! Na, várj csak! 3…2…1!- számoltam vissza kedvenc testvérem kedvéért, mire egy szőke cicababa tipegett oda hozzánk. – Na, tessék!

- Szia! Te ugye Lucas Radens vagy?! Az én nevem Marcy Cleavers! Nem lenne kedved... - kezdte a lány, de egy ismerős hang félbe szakította.

- Luke! El sem hiszem, hogy itt vagy! Annyira örülök neked!- borult Lucas nyakába az én cserfes barátnőm. - Szia! Kathy vagyok! Te ki vagy?- fordult most a szőke lány felé.

- A nevem Marcy! Te vagy Lucas barátnője?

- Ami azt illeti igen! Ő itt a barátnőm!- húzta magához közelebb bátyám a „barátnőjét”.- És ha most nem haragszol, mi most megyünk!

Szegény lány köpni-nyelni nem tudott, annyira meg volt illetődve. Mi persze tudtuk, hogy ez nem igaz. Bár az tény, hogy Kathy és Luke közel állnak egymáshoz, de csak annyira, mint én és a bátyám. Kate már nagyon régóta a család tagja, így a bátyám szerzett magának még egy kis húgot, akit kiakaszthat.

- Látnod kellett volna magad! Azt az ijedt tekintet! Szinte muszáj volt kisegítenem a bajból, nehogy nekem a végén egy nyáltócsában leld a halálod!- nevetett Kathy, mire nekem is nevetnem kellett, amikor elképzeltem Greg arckifejezését.

- Jól van! Ha már kiszórakoztátok magatokat rajtam, akár ihatnánk is valamit! Randy te mit kérsz?- kérdezte bátyám, de hangja már nagyon messzinek tűnt.

 Az én figyelmemet teljesen más dolog kötötte le. A sportcsarnok aulájában található egy hatalmas jégpálya, amin én is szoktam néha korcsolyázgatni. Régen ugyanis amatőr szinten foglalkoztam a műkorcsolyával. De amit most láttam az lenyűgöző volt. Egyszeriben késztetést éreztem arra, hogy lemenjek, és én is a jégtáncosok között lehessek. Ha csak egy pályán is. Mire ezt kigondoltam már a lábamon is volt a hófehér korcsolya cipőm, és egy szó nélkül indultam el a jégpálya felé. Mikor leértem nem tudtam eldönteni, hogy bemenjek-e a pályára. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni magam azzal, hogy profik között bénázom. De valamilyen láthatatlan erő mégis arra késztetett, hogy elinduljak. Egy nagyjából eldugott sarokban próbáltam észrevétlenül korcsolyázni, de egy idő után teljesen megfeledkeztem magamról, és azt vettem észre, hogy mindenki engem nézett. Mikor erre felfigyeltem azon voltam, hogy minél gyorsabban eltűnjek a helyszínről, de nem voltam elég gyors.

- Elnézést kisasszony!- szólt utánam egy idősebb nő.

- Ne haragudjon, de már várnak!- próbáltam hárítani.

- Csak néhány szót szeretnék beszélni magával!- mondta a nő és láthatóan hajthatatlan volt.

- De csak néhány percem van!

- Rendben! Annyi elég is lesz! Xavier idejönnél egy pillanatra?- fordult egy elég ismerős alak felé. Miután a fiú is felénk fordult már tudtam is, hogy ki ő.

- Áh, szia, Mary! Te hogy, hogy itt vagy?- kérdezte Xavier.

- Ti ismeritek egymást?- nézett a nő is ránk.

- Ami azt illeti, nem mondanám, hogy ez nagy ismeretség lenne!- mondtam Xaviernek címezve.

- Valójában tényleg nem vagyunk ismerősök, de én úgy gondolom, hogy az iskola által egész jól megismertük egymást!- erősített meg ő is.

- Na, mindegy! Most nem ez a lényeg! A lényeg a következő! A nevem Clapp edző, és én vagyok Xavier jégtánc edzője! Azt szeretnénk, ha csatlakozna hozzánk, mint Xavier új partnere!

- Várjunk csak! Te jégtáncos vagy?- fordultam hitetlenkedve az említett felé.

- Igen! Most már lassan 5 éve! De mivel a partnerem tegnap úgy döntött, hogy cserben hagy minket, úgy tűnik, hogy itt véget ér a pályafutásom! Hacsak nem csatlakozol te is hozzánk!- válaszolt Xavier.

- Én nem hiszem, hogy elég jó lennék egy ilyen dologhoz!

- Ne butáskodj már! Lehet, hogy nem vagy profi, de láttam, hogy mit tudsz! Egy kis gyakorlással megfelelő társ leszel a fiú számára!- vált tegeződővé az edzőnő.

- Rendben! Átgondolom! De előtte meg kell beszélnem a családommal!- mondtam, és már indultam volna, amikor Xavier utánam szólt.

- De ha lehet, ne gondolkozz rajta sokat, mert a megyei döntő már a nyakunkon van!

- Jó, persze!- adtam meg a végszót, majd miután levettem a korcsolyámat elindultam a bátyám és Kate felé.

Útközben azonban valamin megakadt a szemem. Egy szőke lány beszélgetett valakivel, nem túl halkan. Mikor megláttam ki az, még a lélegzetem is elakadt. Egyszerűen nem hittem a szememnek. A lány a már legalább két hete nem látott húgomnak mondta a magáét, de valamiért elég furcsa volt az arca, mintha nem tudná miről is van szó. Mikor a lány mögé értem meg is tudtam ennek az okát.

- Nem is tudom, hogy bírod ki a húgodat! Kristin teljesen más, mint te! Mintha két külön világ lennétek!- most már értettem húgom értetlen arckifejezését. A lány azt hitte, hogy én ő vagyok, mivel csupán öt perc különbség van köztem és a húgom között, és más ikrekkel ellentétben, mi semmiben sem különbözünk. Se egy megkülönböztető anyajegy valamelyikünk arcán, sem egy eltérő hajtincs. Még a szemünk színe is megegyezik. Így gyakran előfordul, hogy összetévesztenek minket. De ez már tényleg kezdett elég zavaró lenni, főleg, hogy a lány csak nem akarta abba hagyni a húgom, vagyis ahogy ő hiszi, az én ócsárolásomat.

- Tudod őrültem, amikor kikerült az iskolából! Ott mindig azt gondolta magáról, hogy ő a világ közepe, csak azért mert Lucas Radens kishúga! Nem is értem, hogy lehettek ikrek! Te teljesen ellentéte vagy neki!

- Igazán így gondolod?- szálltam be most én is a vitába, úgymint Kristin.- Talán ha távolabb néznél a plasztikázott orrodnál, akkor észrevennéd, hogy amiket most elmondtál az mind igazak! Csak hogy pontosan rád! Úgy hogy azt hiszem a legjobb lesz, ha egyik túldekorált kezeddel megfogod a másikat, és elhúzod a csíkot!- keltem ki magamból!

- Ja és engedd meg, hogy bemutatkozzam! A nevem Kristin Emilia Radens! - fordult most húgom a lány felé, akinek feltöltött ajkai a padlón koppantak. - És köszi a szép szavakat!

- Te meg mit keresel itt?- fordultam a lánytól Kris felé.

- Ennyire örülsz nekem? Azt hittem legalább egy ölelést kapok! Mit kell megérnem a mai világban!- ironizált most ő.

- Ne érts félre, tényleg örülök neked, csak nem értem mit keresel itt a félév vége előtt?

- Kaptunk egy kis szünetet, és úgy gondoltam, hogy meglátogatom az én imádott nővéremet és a bátyámat!- magyarázott hugicám.

- Annyira hiányoztál!- borultam a nyakába. - Greg-ékkel találkoztál már?

- Még nem volt szerencsém, mert valami szőke liba azt hitte, hogy te vagyok és meggátolt benne!

- Oh, igazán?- kérdeztem vissza, mintha nem lettem volna jelen.

- Igazán! Ja és köszi, hogy megvédtél!- vált komollyá a tekintete.

- Ugyan, mire valók a testvérek! De most elég legyen ebből a drámai pillanatból! Keressük meg Greg-éket!- javasoltam, majd irányba fordítottam húgomat, de amit ekkor láttam még engem is ledöbbentet. A pultnál a bátyám és Kate álltak meglehetősen meghitt szituációban, ami Kristint sem hagyta hidegen.

- Na, nem! Ezt már nem!- mondta, majd kitépte kezét az enyémből és elindult a két turbékoló gerlepár felé. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, így gyorsan utána mentem.

- Ezt most nem mondjátok komolyan?- mordult rá húgunk a párosra. - Mikor akartátok ezt elmondani?

- Nem igazán értem, hogy miről beszélsz!- vált el Luke tekintete Kate-től, és láthatólag tényleg nem fogta fel az egészet. - De várjunk csak, te mit keresel itt? -tette fel ugyanazt a kérdést, amit pár perce én is.

- Ez most lényegtelen! Inkább beszéljünk rólatok!- mutatott a két jó madárra.

- Kristin hidd el, nem történt semmi!- próbáltam hárítani a lehetséges veszekedést.

- Nekem nem egészen úgy tűnt!

- Uram Isten! Te most arról a dologról beszélsz!- kezdett el nevetni Kate, utána pedig Lucas is.

- Most miért nevettek?- értetlenkedett Kristin.

- Nincs köztünk semmi! Ez csak a nyálcsorgató lányok miatt van!- magyarázta az esetet legjobb barátnőm.

- Na, jó most már tényleg nem értek semmit!- nyavalygott a legkisebb Radens.

- Akkor elmagyarázom! Lucasnak mindennap lányok tucatjait kell leküzdenie, de eddig sikertelenül! Ezért kitaláltuk, hogy eljátsszuk, hogy a barátnője vagyok, reménykedve, hogy így leszállnak róla! Eddig egész jól mentek a dolgok!- adta elő a történetet Kathy, és egy mosolyt dobott bátyánk felé.

- Azt hiszem, kezdem érteni! De akkor sem szép tőletek, hogy kihagytatok az egészből!- durcáskodott a kisasszony.

Miután sikeresen megbeszéltünk mindent, felvetettem a jégtánc ötletét a családom egyik, jelenlévő részének. Ők teljes mértékben támogattak, de azt tanácsolták, hogy ezt még mindenképp beszéljem meg a szüleinkkel is.

Haza felé tartva végig ezen járt az eszem. Tudtam, hogy remek lehetőség lenne számomra, de valahogy tartottam is tőle. Vagyis inkább csak a partneremtől. A hideg futkosott a hátamon tőle. De ha a szüleink is engedélyt adnak rá, elfogadom az ajánlatot. Talán ez a furcsa borzongás is elmúlik, ha közelebbről megismerem Xaviert.

- Hé, Flanny! Te nem akarsz bejönni?- kérdezte bátyám, mire észrevettem, hogy már a házunk előtt állunk.

- Mi? Ja! Dehogy is nem! Bocsi, csak kicsit elgondolkoztam!

- Igen, azt vettük észre! Mégis mi jár a fejedben?- kérdezte most már Kate is, kicsi aggodalommal az arcán.

- Semmi különös! Csak a leckén gondolkodtam!- hazudtam, mert nem akartam, hogy az aggályaim miatt visszakozzanak.

- Hát igen! A mi kis Marynk már csak ilyen! Nála a tanulás az első!- mosolygott rám öt perccel fiatalabb húgom.

- Na, jó! Ha már sikerült mindenkinek elmondani a véleményét akár be is mehetünk!- tanácsoltam, mire mindenki megindult a bejárat felé.

Persze én léptem be utoljára, ezzel is húzva kicsit az időt. Miután lefutottuk a szokásos „Örülünk, hogy itthon vagy kicsim!” című részt, amit természetesen Kristinnek szántak, rátérhettünk az én dolgaimra is. Nem nagyon akaródzott elmondanom a szüleimnek a dolgot, de végül csak belekezdtem.

- Anya, apa! Szeretnék beszélni veletek egy kicsit!

- Persze szívem! Valami gond van?- kérdezte anyu.

- Nem, nincs semmi gond! Arról lenne szó, hogy ma, amikor lementem a csarnokba, hogy korizzam egy kicsit, oda jött hozzám Xavier Andrews és az edzője! Képzeljétek csak, Xavier jégtáncos!  Én is elég nehezen hittem el, de így van! De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mivel Xavier partnere cserbenhagyta őket a döntő előtt, azt szeretnék, ha én állnék a helyére! Tudom, hogy ezzel valószínűleg kevesebb időm maradna a tanulásra, de meg tudom oldani!- próbáltam meggyőző lenni.

- Szívem, mi nem aggódunk a tanulási eredményed miatt! Tudjuk, hogy akár mit is csinálsz, a tanulást nem fogod lehanyagolni! Itt csak az a kérdés, hogy te szeretnéd-e!- fordult felém apám.

- Én azt hiszem, szeretném! Nem is hiszem! Tudom!- jelentettem ki határozottan.

- Akkor ezzel a dolog meg van beszélve!- mosolyogtam rám a szüleim.

Miután közöltem a jó hírt Xavierrel és Clapp edzővel, be is táblázták a napjaimat. Persze az az egy kikötésem volt, hogy a tanulásra is hagyjanak elegendő időt, amibe szó nélkül bele mentek.

A próbák nagyon jól mentek, és én is úgy éreztem, hogy kezdek egyre jobban belejönni a jégtáncba. Ezen idők alatt elég sok időt töltöttem a csarnokban, és ebből kifolyólag Xavier társaságában. Az a bizonyos borzongás még mindig nem múlt el, de kezdtem egyre jobban megkedvelni. Ezért egyszer még ebédelni is elmentem vele.

- Tudod, kicsit meglepett, hogy elhívtál ebédelni!- kezdtem meg a beszélgetést az étteremben.

- Igazán? Pedig én úgy gondoltam, hogy ez normális dolog olyan emberek között, akik elég sok időt töltenek együtt!- kezdett el mentegetőzni partnerem.

- Ne érts félre, nem azt mondtam, hogy nem tetszett az ötlet, csak kicsit furcsának találtam! Tudod, az iskolában, még csak nem is köszöntél, most meg itt ülök veled, és együtt ebédelünk!

- Tudom, és ne haragudj! A suliban nem igazán szoktam figyelni az emberekre! A suli nekem csak egy mellékes helyszín, ahová azért megyek, hogy kicsit kiengedjem a fáradt gőzt! Én a jégen érzem otthon magam!- mondta Xavier kicsit elmerengve.

- Igen ezt észrevettem!- tettem hozzá.

- Ezt hogy érted?

- Amikor a jégen vagy sokkal többet mosolyogsz, és jobb kedved van!

- Akkor érted, hogy miről beszélek!- mosolygott rám.

Az ebéd további része többnyire csendben telt, majd miután végeztünk visszatértünk a próbákhoz. A döntő napja egyre jobban közeledett, de a szabadon választott tánc még nem ment valami jól. Valahogy nem éreztem biztosnak magam. Úgy éreztem, hogy ennél többre vagyok képes, de valami nem hagy érvényesülni. Ezt megosztottam Xavierrel is, aki azt mondta, hogy ne aggódjak minden rendben lesz, ő majd segít, amiben tud. És így is lett. Néhány nap múlva úgy adtuk elő a szabadon választott táncot, mintha mindig is ezt csináltuk volna. Aztán eljött a döntő napja. Olyan ideges voltam, mint még életemben soha. Mi voltunk a harmadik páros, így végig kellett néznem két profi párost. Ettől csak még idegesebb lettem, amit persze Xavier is észrevett.

- Ne aggódj! Lesöpörjük őket, és egy hatalmas díjjal leszünk gazdagabbak!

- Persze te könnyen beszélsz! Te már ezt csinálod évek óta, de nekem ez az első igazi versenyem!- mondtam lehajtott fejjel.

- Ugyan már Mary! Ha ezt csinálnád évek óta, akkor sem lehetnél ennél profibb! Bízz bennem sikerülni fog!- próbált belém lelket önteni, és hihetetlen módon sikerült is, így mikor a pályára léptünk, minden félelmemet magam mögött hagytam és úgy táncoltam mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolog. Ennek persze meg is lett az eredménye, ugyan is mi győztünk. Az igaz, hogy a kötelezőben és a kűrben is vesztettünk egy-egy pontot, de a szabadon választottal mi nyertünk. Xavier arcán hatalmas mosoly jelent meg, amikor a győztes pár neveként a miénket mondták be. Soha nem gondoltam, hogy ilyen felemelő érzés, ha az ember a dobogó legfelső részén állhat. A boldogságomat semmi sem tudta lelombozni, egészen addig, amíg meg nem láttam Xaviert, amint a régi partnernőjével beszélget. Igaz tudtam, hogy ez az egész nem tarthat örökké, de azért reménykedtem a folytatásban. Úgy látszik ezen a téren is sikerült nagyot tévednem. Persze miután észrevettek, próbáltak mentegetőzni, de úgy döntöttem, hogy tovább mosolygok és egy „Nem történ semmi” című szöveggel elintézem. Ezek után nem vágytam semmire, csak arra, hogy hazamehessek, és magam mögött hagyhassam ezt az egészet.

- Szia, szívem! Hallottuk, hogy nyertetek! Nagyon büszkék vagyunk rád! És ne haragudj, hogy nem mentünk el, de nem tudtuk ott hagyni a munkát!- üdvözölt anyu, amikor végre hazaértem.

- Semmi baj! Tényleg! Legalább nyertünk!- próbáltam mosolyt erőltetni magamra.

- És mond csak, mikor lesz a következő verseny?- kérdezte apu.

- Nem lesz következő! Nekem nem!- indultam el a szobám felé, de hirtelen eszembe jutott még valami. - Oh, és apu! Betennéd ezt a többi adományozni szánt cucc közé?- nyújtottam felé a hófehér korcsolyacipőm.

- Biztos vagy ebben kicsim?- kérdezett vissza apám.

- Teljesen! A mai nap volt az utolsó, hogy korcsolya került a lábamra! Különben is! A tanulás az első! Elvégre, ha ügyvéd akarok lenni, sokat kell még tanulnom! - mondtam, de látva a szüleim értetlen arcát nem nagyon békültek ki a döntésemmel. De én döntöttem. Soha többé nem megyek jég közelébe.