5. fejezet

Ez a fejezetünk kicsit más lett, mint az eddig megszokottak. Van benne lelkizés, romantika... De ez most nem E/3.-ban íródott, hanem főhőseink szemszögéből. Jó olvasást, kellemes időtöltést hozzá!
A legfontosabbat el ne felejtsem. A "Mary szemszög" részt Flanny-nek köszönhetjük.
Pusz: Fly!

5. fejezet
Sorsdöntő beszélgetés

(Mary szemszög)

Miután a családi összejövetel után mindenki nyugovóra tért, volt időm gondolkodni a dolgokon. Tudtam, hogy ez az egész hatalmas éket verhet közénk Chrissel, de reméltem, hogy mivel elég régen történt, nem kerít neki nagy jelentőséget. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok között csak elég későn, hajnaltájban sikerült elaludnom. Így amikor az ébresztő megszólalt a mobilomon elég nehézkesen ment, hogy kikaparjam magam az ágyból, gyorsan lezuhanyoztam, magamra kaptam valami munkába illő ruhát és már száguldottam is az iroda felé. Mikor beértem észrevettem, hogy egyedül vagyok az irodában, de aztán rájöttem legjobb barátnőm hiányzásának okára. Ő most valószínűleg a diákjainak keseríti meg az életét. Gyorsan elpakoltam az asztalomról a tömérdek papírt, hogy végre nekiállhassak a munkámnak, amikor valaki kopogott az ajtón.

- Tessék! Gyere be!- szóltam az ajtó felé, amin az asszisztensem lépett be.

- Szia Mary! Ne haragudj, hogy zavarlak, csak az új programtervet hoztam be, meg néhány üzenetet, amit neked hagytak!

- Köszönöm Emily!

- Nincs mit főnök!- mosolygott rám.

Mikor megláttam a hatalmas kupacot, amit alig pár perce kaptam, hirtelen elfogott a pánik. Hogyan fogom ezt egyedül megcsinálni?- kérdeztem magamtól, mert tudtam, hogy most Kathy segítségére nem számíthatok a vizsgák miatt. Úgy döntöttem, hogy először inkább az üzeneteket nézem meg, de rájöttem, hogy nagyobb hibát nem is követhettem volna el. A legelső üzenet ugyan is az eddigi életem megkeserítőjének üzenete volt. Mikor megláttam Xavier nevét a papíron azonnal elment a kedvem mindentől. Egyszerűen csak haza akartam menni, és lehetőleg egyedül lenni, ezért azt mondtam Emilynek, hogy nem érzem jól magam, és inkább hazamennék, de ha bármi gond adódna, nyugodtan hívjon fel. Ő megértően bólogatott, majd egy „Gyógyulj meg!-el” el is köszönt.

Mikor végre hazaértem felszaladtam az emeletre, befeküdtem az ágyba, majd az emlékek hatására utat engedtem a könnyeimnek. Azt sem vettem észre mikor aludtam el, de amikor felébredtem az órám délután négyet mutatott. Kimásztam az ágyból, lesétáltam a konyhába valami ennivaló után nézni. Lent túl csendes olt minden, amiből arra következtettem, hogy Kathy még nincs itthon. Igazam is lett, mivel a hűtőn egy hatalmas cetli bizonyította ezt, miszerint: „ Ma későn jövök, mert Daviddel vacsorázom, és lehet, hogy utána megejtünk egy beszélgetést is :D! Puszi: Kate!”

A cetlit olvasva mosoly húzódott a számra. Tudtam, hogy valószínűleg Kate egész este nem fog itthon tartózkodni. Gyorsan ettem valamit, majd elmentem lezuhanyozni, utána vissza az ágyba.

A hét eleje szinte végig így telt, de azért egyszer kétszer megmutattam magam az irodában is, ahol közölték velem, hogy se egy üzenet, se egy levél nem érkezett a nevemre. Ennek egy részből örültem, mert akkor Xavier sem keresett, de másrészről bántott a dolog, mivel ezek szerint Chris sem hajlandó velem beszélni. Erre arról következtettem, hogy otthon sem hívott egyszer sem. Úgy tűnik sikerült elég rendesen félreismernem. De hát ez van. Mostanában mindig így járok.

Mikor kiszálltam a kocsimból észrevettem egy ismerős kocsit a felhajtón, ami nem Kathy kocsija volt. A szívem egyből hevesebben kezdett dobogni. Szinte futólépésben haladtam a bejárati ajtó felé, majd azt úgy téptem fel, mintha menekülnék valami elől. Azonban amikor beértem a nappaliba csalódnom kellett. Amikor azt hittem, hogy Christopher végre összeszedte magát nagyot tévedtem, mert csak Dave volt nálunk. Kicsit csalódott voltam ez miatt, amit nyilván ők is észrevettek.

- Minden rendben van? Olyan sápadtnak látszol?- kérdezte aggódva barátnőm.

- Persze minden ok!- hazudtam. Utáltam magam emiatt, de most nem akartam megvitatni velük a gondjaimat. - De ha most nem haragszotok, én inkább felmennék! Még rengeteg dolgom van!

- Persze menj csak! De ha valami gond van, szólj!- parancsolt rám Fly.

Még gyorsan odaböktem egy „oké-t”, majd felszaladtam a szobámba. Tényleg nagyon sok dolgom volt, de valahogy nem tudtam rávenni magam, hogy nekikezdjek. Egyre csak Chris körül forogtak a gondolataim. Azt hittem, hogy ő más, mint a többi pasi. Bíztam abban, hogy miután megtudta a titkom majd megértő lesz, és meg tudunk beszélni mindent, de nagyot tévedtem. Legbelül fájt, hogy ezek szerint ő mégsem érez irántam semmi komolyat. Pedig én már egészen beleéltem magam egy új kapcsolat tudatába. Még legalább fél órán keresztül gondolkodhattam ezeken a dolgokon, amikor Kathy hangját hallottam meg lentről.

- Randy! Gyere le, valaki téged keres!

- Küld el! Nincs kedvem senkihez sem! - kiabáltam vissza neki. Különben is, ha velem akar beszélni, miért nem az én ajtómat használta?- tettem hozzá gondolatban. Pedig visszagondolva a napokban én is többször használtam a földszinti bejáratot, mint a sajátomat.

- Én nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne!- mondta, és közben kihallottam a hangjából, hogy mosolyog, amit nem nagyon értettem.

- Jól van, ha te nem, akkor majd én!- mondtam, miközben a lépcsőn mentem lefelé. Amikor leértem, még a lélegzetem is elállt. A nappali közepén Chris állt teljes valójában.

- Te meg mit keresel itt?- kérdeztem nem túl barátságosan. De hát Istenem. Ő nem volt hajlandó egész héten keresni.

- Azt hiszem meg kéne beszélnünk pár dolgot!

- Hát elég korán eszedbe jutott! Nem gondolod, hogy kicsit elkéstél vele?

- Annie, kérlek!- váltott Chris könyörgő hangnemre, aminek nem tudtam ellenállni.

- Na, jó, gyere!- intettem az emelet felé.

Mikor felértünk kelletlenül nyitottam ki a szobám ajtaját. Nem akartam hallgatni senki sajnálkozását, főleg nem az övét, ezért én kezdtem el beszélni.

- Figyelj, ha csak azért jöttél, hogy elmond, mennyire sajnálod, ami velem történt, akkor akár mehetsz is! Voltak már előtted legalább százan, akiktől volt alkalmam ezt hallani!

- Tudom! De azt hiszem én most nem ezért jöttem! Persze tényleg sajnálom, de tudom, hogy ezzel nem tudok változtatni rajta, de azért szeretném, ha mégis megbíznál bennem annyira, hogy elmondod mi történt!

- Fabio már mindent elmondott!- mondtam egy fintor közben.

- De én tőled szeretném hallani, mert ha elmondod, az azt jelenti számomra, hogy bízol bennem!

- Ha ezt szeretnéd!- adtam meg magam végül. - De most mondom, hogy elég hosszú sztori lesz!

- Időm, mint a tenger!- mondta biztatásként.

- Ez az egész akkor történt, amikor még az középiskolába jártam. Nem voltam épp egy olyan lány, aki szeret a középpontban lenni, én inkább elvoltam a könyveimmel és a jegyzeteimmel. Ez egy ideig be is vált, de aztán egy idő után kezdtem magam magányosnak érezni, így próbáltam én is olyan lenni, mint mindenki más! Kibújtam a stréber szerepkörből és többet barátkoztam. Így ismerkedtem meg Xavier-rel is. Tetszett, hogy sikerült felhívnom magamra a figyelmet, és hogy van, aki érdeklődik irántam! Egy idő után kezdett ez az egész kapcsolat elég komolyra fordulni, legalábbis én azt hittem! Egyik este megbeszéltük, hogy ő visz el a szalagavató bálra! Minden csodásan alakult, egészen a bál végéig! Mikor elindultunk haza, már akkor fura érzésem támadt, de nem foglalkoztam vele! Aztán mikor a kocsival lefordult egy sötét utcába, kezdtem nagyon megijedni! Persze tudtam, hogy mit akar! Kipróbálni milyen egy strébert megfektetni! Próbáltam kiszállni az autóból, de megragadta a karom és visszarántott, majd rám feküdt! Kapálóztam, rúgtam, sikítottam, de semmi nem használt! Mikor végzett velem egyszerűen rám mosolygott, majd miután visszavitt a lakásomra közölte velem, hogy holnap megint eljön! Nem tudtam mit csináljak! Féltem tőle! Elmondani pedig senkinek sem akartam, de végül Kathy és a bátyja kiszedték belőlem, és többé nem engedték azt a mocskot a közelembe! Egy évig senkinek nem tudtam rendesen megnyílni! Teljesen bezárkóztam! Kathy szerint olyan voltam, mint egy zombi! Nem akartam senkiben sem megbízni! Féltem attól, hogy újra megtörténik!- meséltem és észre sem vettem, hogy közben elindultak a könnyeim. Chris közeledett felém, majd mutatóujjával letörölte kóbor könnyeimet, amitől hirtelen megremegtem.

- Nyugodj meg! Én soha nem lennék képes bántani téged!- mondta egyre közelebb hajolva hozzám. A szívem a torkomban dobogott, de hittem neki. Ő volt az első férfi Fabion kívül, akiben az eset óta teljesen megbíztam. Mégis amikor megéreztem leheletét az arcomon, egy pillanatra elfogott a pánik. Ezt ő is megérezhette, így csak az arcomra adott egy puszit.

- Ne haragudj!- szabadkoztam.

- Nem, te ne haragudj! Csak tudod nehéz úgy a közeledben lennem, hogy teljesen beléd vagyok habarodva, de nem tudom, hogy te mit érzel! Szeretnék veled elfelejtetni minden rossz emléket!- mondta határozottan, miközben a szőnyeget fixírozta.

- Ami azt illeti, egész jó úton haladsz!- mosolyogtam rá biztatáskép. - De mi lenne, ha egyszer elkezdenénk az elején?

- Benne vagyok!- mondta most már ő is mosolyogva.

Még legalább egy órán keresztül beszélgettünk, amikor azt éreztem, hogy a szemeim nem hajlandóak nyitva maradni.

- Úgy látom, ideje lenne haza mennem, és hagyni, hogy kialudd magad!- mondta Christopher, miközben az ajtó felé haladt.

- Tudod, nem muszáj elmenned! Maradhatnál itt is! Úgy értem velem!

- Biztos, hogy ezt szeretnéd?

- Csak azt tudom, hogy nem szeretnék most egyedül maradni!

- Rendben!- mondta, majd befeküdt mellém az ágyba, majd a mellkasára vont. Vele nagyobb biztonságban éreztem magam, mint eddig bármikor. Tudtam és éreztem, hogy bármitől képes lenne megvédeni, így boldogan adtam át magam az álmoknak új párom mellett.

(Kate szemszöge)

Kathy és Dave beszélgetése

        Daviddel egy kimondatlan megállapodásunk volt, hogy ma nem megyek haza, miután levizsgáztattam a gyerekeket. Így a gyors reggeli után körmöltem egy pársoros üzenetet Marynek, amit a hűtőn hagytam, ha mégis a gyomra leűzné a vackából. Kicsit aggasztott, hogy napok óta nem is találkoztunk, még munka ügyben sem, bár Gaby és Patrick mindig értesítenek e-mailben, hogy halad a munka. De akkor is, ezt MaryAnn szokta...

        A délelőtt gyorsan és tartalmasan telt, és szinte elrepült. A papírmunkáim elvégzése után bepakoltam az kedvenc „kis” Opelembe és célba vettem Dave és Chris lakását. Szerencsémre a csúcsforgalomnak már vége volt, amikor elindultam. Így aránylag hamar érkeztem meg a Riviera Street-re. Akárhányszor ide jövök, mindig elcsodálkozom milyen gyönyörű ez az új építésű „Elisabeth” lakópark. Pedig nem most járok itt először. Gyorsan beparkoltam Chris autójának fenntartott parkolóba, David kocsija mellé. Kiszálláshoz készülődve vettem magamhoz táskámat az anyósülésről, kezem már az ajtónyitón volt, de Dave megelőzött ebben. Szélesre tárta nekem az ajtót, csókkal köszöntött.
- Szia, Kicsim!
- Szia! Ennyire hiányoztam? – kacérkodtam vele szenvedélyes csókváltásunk után.
- Ez csak természetes! – vigyorgott rám.
A délután és az este további része is hasonlóan kellemesen telt…

        A lányok reménykedtek benne, hogy most már minden probléma megoldódott és másnap boldogan fogadták el Lucas Radens cambridge-i meghívását kislánya keresztelőjére, amire két hónap múlva kerül sor, októberben. Kathy – vagyis a Happy Dreams kreatív csapata szervezésében.