13. A bizalom ára! I.
(MaryAnn szemszöge)
November 28. Hétfő
Hétfő reggel van. Egy újabb eseménytelen napnak indulok elébe, ami csak a munkáról fog szólni. Elég korán keltem, hogy legyen időm mindent elintézni, mielőtt bemegyek a bíróságra. Óvatosan kimásztam Chris mellől, ami nem volt egy könnyű feladat, tekintve, hogy hatalmas karja a derekamon pihent, de azért megoldottam. Gyorsan felkaptam egy köntöst, összeszedtem a kosztümöm, és eltűntem a fürdőszobám ajtaja mögött. Zuhanyzás után, már teljes „harci díszben” vonultam le Kathy részlegére, hogy megigyak egy jó erős, energiától duzzadó feketét. Sejthettem volna, hogyha a házat elönti a friss kávé illata, nyomban megjelenik a lakás többi lakója is. Mosolyognom kellett, ahogy mindenki álmos tekintettel botorkál elő a szobájából. Még Kate sem volt valami friss ezen a reggelen. Gyorsan kitöltöttem még plusz két csésze kávét,- lévén, hogy Kate a terhessége miatt megvonta magától az éltető nedűt, amit Dave mosolyogva követett végig. Nem értettem mi olyan vicces ezen, ezért rákérdeztem.
- Nem hinném, hogy az öcsém mostanában akar kivánszorogni az ágyból!- magyarázta tovább mosolyogva.
- Én úgy érzem, hogy hamarosan megtisztel minket a jelenlétével!- mosolyogtam most már én is. Épp, hogy visszatettem a kiöntőt a helyére, a lépcső alján megjelent az említett.
- Manó, hova szökdösöl már korán reggel?- kérdezte két ásítás között, durcás arccal Chris, amit senki sem hagyhatott nevetés nélkül. - Most mégis mi olyan vicces?
- Ha látnád magad öcsi! Olyan vagy, mint egy ötéves óvodás!- poénkodott öccsével tovább Dave.
- Na, gyere te kis ovis! Csináltam kávét!- mentem oda hozzá tovább mosolyogva, de mielőtt elindult volna az asztal felé, egy csókért nyújtózkodtam, amit meg is kaptam.
- Na, jó, azt hiszem sikerült elérned, hogy megbocsássam, hogy meglógtál mellőlem!
- Nagyon helyes!
- Amúgy miért is vagy így kiöltözve?- kérdezte most Kathy, akinek a hangját furcsamód eddig még nem lehetett hallani.
- Jó hogy kérdezed! Ma nem tudok bemenni az irodába, mert a bíróságra kell mennem, elintézni Chris ügyét!- magyaráztam az öltözékem okát, közben rátekintve az én hatalmas hercegemre, aki még mindig csak egy melegítőnadrágban állt előttem. - Erről jut eszembe! Talán jobb lenne, ha te is felmennél átöltözni, mert a végén még elkésünk!
- Ne haragudj, de én most nem tudok veled menni, mert tízre egy megbeszélésre vagyok hivatalos!
- Miféle megbeszélés?- értetlenkedtem, mert nem igazán tudok felidézni olyan beszélgetést, amiben ezt említette volna.
- Valami gazdag pasas akar a fiának szülinapi bulit tartani ma este, és mivel a környéken mi vagyunk az egyetlen biztonsági cég, minket kért fel a terep biztosítására! Ezért találkozom vele, hogy megbeszéljük a részleteket!- magyarázta Chris a dolgot.
- Ez azt jelenti, hogy te sem leszel itthon ma este?- kérdezte most Kathy Dave-től.
- Ne aggódj, a bátyót sikerült kivonnom a mai program alól!- nézett most Chris barátnőmre, és láthatólag nagyon büszke volt magára.
- Na, jó! Majd megpróbálom valahogy megmagyarázni, hogy miért nem vagy ott! Ja és ne várjatok, mert csak késő délután jövök haza!- mondtam és már indultam is az emelet irányába a táskámért és a kulcsaimért, majd miután szerencsésen felszerelkeztem minden szükséges kellékkel elköszöntem mindenkitől, és elindultam a bíróság épülete felé.
Az út csupán csak negyed órás volt, de én úgy éreztem, mintha órák óta mentem volna. Mikor végre megérkeztem megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Leparkoltam a számomra biztosított helyre, majd gyorsan feltrappoltam az irodámba. Előszedtem minden papírt, amire szükségem lehet, majd elindultam a konferenciaterem felé. Mikor beléptem már mindenki ott ült, és csak rám vártak. Egyből láttam az arcokon, hogy hiányolnak valakit. Én tudtam, hogy ki az, ezért gyorsan kimentettem védencemet,- aki nem más, mint Chris- hogy a munkája miatt nem tud jelen lenni. Nagyjából mindenki megértő volt, de aki nem azzal nem is foglalkoztam.
A megbeszélés legalább egy órán keresztül folyt. A végén már semmi mást nem akartam, csak minél hamarabb kiszabadulni innen. Miután befejeztük bementem az irodámba, és újra elővettem a papírokat, hogy mindent alaposan átnézhessek.
Mire felnéztem az asztalomon lévő papírhalmazról, döbbenten láttam, hogy már délután hat is elmúlt, így idejét láttam elindulni haza. A parkolóba érve beültem a kocsimba, gyújtást adtam és...semmi. A kocsim meg sem mukkant. A következő próbálkozásom eredménye ugyan ez lett. Fogalmam sem volt mi baja lehet, de belenézni meg hiába is néztem volna, nekem a mechanika teljesen kínai. Mivel nem laktunk nagyon messze a bíróságtól, és jó idő is volt, elindultam gyalog. Holnap majd felhívok valakit, hogy jöjjön el a kocsimért. Az sem lett volna hülyeség, ha valakit azért hívók fel, hogy jöjjön értem, de mivel senki nem volt elérhető, folytattam a sétálást. Közben azért felhívtam Christ, de mivel nem vette hagytam neki egy üzenetet, miszerint valószínűleg csak később érek haza, de ne aggódjanak. Az üzenet végén kinyomtam a kis készüléket elraktam a táskámba, majd mentem tovább. Nem tudom hány métert haladtam, amikor hirtelen egy kocsi fékezett le mellettem. Először megörültem, hogy hátha Chris jött értem, mert előbb végzett, de aztán csalódnom kellett. Nem is kicsit.
- Szia, kislány! Hát te meg hova sétálsz így egyedül?- kérdezte Xavier nyájasan, amitől még a gyomrom is felfordult.
- Nem mintha közöd lenne hozzá, de éppen hazafelé tartok!- mondtam neki kevésbé barátságosan.
- Gyere, pattanj be, hazaviszlek!
- Kösz, de akkor már inkább gyalogolok!
- Jaj, ne csináld már! Sajnálom, rendben! Mindent! Nem lehetnék legalább barátok?- kérdezte, és szemébe nézve őszinteséget láttam. Elgondolkoztam a dolgon egy darabig, majd úgy döntöttem miért ne. Talán tényleg megváltozott. Talán tényleg lehetünk barátok.
- Ok, legyen! De semmi hátsószándék?
- Ígérem!- emelte magasba a kezeit Xavier. Beszálltam a kocsijába, majd elindultunk. Az út elég kellemes volt egészen egy bizonyos pontig.
- Xavier én nem erre lakom!- mondtam, mikor észrevettem, hogy egy olyan helyen járunk, ami egyáltalán nem volt ismerős.
- Igen, tudom!- mondta mosolyogva, amitől még a hideg is kirázott.
- Na, jó, nekem ebből elegem van! Most pedig haza megyek!- közöltem vele a tervem, miközben már az ajtó kilincsén volt a kezem. Xaviert valószínűleg nem hatottam meg a dolog, mert rajtam átnyúlva olyan erősen csapta be az ajtót, hogy az ablakok is megremegtek. Bennem pedig úrrá lett a pánik.
- Nem mész sehova! Szépen itt maradsz velem, és beszélgetni fogunk!
- Én nem akarok veled beszélgetni! El akarok menni!- kiabáltam most már.
- Sajnálom, de ez nem kérés volt!- mondta, majd a kesztyűtartóból elővett egy fehér ruhadarabot, amire valami folyadékot öntött. Nem tudom mi volt ezzel a szándéka, de nem kellett sokat várnom, hogy kiderüljön. A fehér anyagot a számra és az orromra szorította. Próbáltam ellenkezni, kapálóztam, karmoltam, de semmit sem ért. Egy idő után a szagtól, ami a rongyból áradt, teljesen elkábultam, majd már csak a sötétség maradt.
Mikor végre magamhoz tértem fura fényesség zavarta meg a szemem. Aztán rá kellett jönnöm, hogy mi is az. Egy szobában voltam, aminek a hatalmas ablakán beszűrődő napfény zavart a látásban. Nem értettem mégis hogy kerültem ide. Arra még emlékeztem, hogy hazafelé indultam, de onnantól semmi. Már épp azon voltam, hogy keresek valakit, aki meg tudja mondani, hogy hol vagyok, amikor nyílt az ajtó. Amint belépett az illető az ajtón, rajtam hatalmas pánik lett úrrá. Hirtelen minden eszembe jutott. Tudtam, hogy hogyan kerültem ide, csak azt nem értettem, hogy miért. Erre rá is kérdeztem elrablómtól.
- Mégis mit akarsz tőlem?- kérdeztem dühösen.
- Jaj, édes, ne légy már ilyen mérges! Csakis miattunk tettem! Hogy végre együtt lehessünk!- magyarázta tettét, majd közelebb jött az ágyhoz, amin feküdtem, és letett elém egy tálca ételt. - Nézd, még reggelit is csináltam neked!
- Nem kell a nyamvadt kajád, és te sem kellesz! Mikor érted már meg végre, hogy irántad csakis megvetést érzek?- akadtam ki egyre jobban.
- Tudod, nem szép dolog így beszélni a szerelmeddel! Én mindent próbálok úgy alakítani, hogy jól érezd magad, és cserébe meg ezt kapom?
- Mi az, hogy a szerelmem vagy? Mi soha nem is voltunk, és nem is leszünk egy pár! Nekem már van férjem, és bizton állíthatom, hogy nem te vagy az!
- Akkor ez mégis mi?- kérdezte, és egy esküvői képet mutatott nekem, amin mi voltunk. Én és Xavier. - És nézd csak meg az ujjadat! Kell ennél több bizonyíték?
Lenéztem a kezemre, és nem akartam hinni a szememnek. A bal kezem gyűrűs ujján egy arany karikagyűrű csillogott.
- Te nem vagy normális! Teljesen elment az eszed!- álltam fel az ágyról, majd a gyűrűt visszaejtve fekvőhelyemre elindultam az ajtó felé. - Most pedig szépen elmegyek!- jelentettem ki, majd mikor elérve az ajtót, a kilincs után nyúltam Xavier dühös hangjára lettem figyelmes.
- Sajnos ezt nem engedhetem! Azt hittem sikerül békésen együtt élnünk, de láthatólag te nem akarod ezt a dolgot! Így hát nincs más választásom!- mondta, majd az egyik fiókból előhúzott egy bilincs szerűséget.
- Azzal meg mit akarsz?- kérdeztem kissé kétségbeesve.
- Azt még sem hagyhatom, hogy meglógj, nem igaz? Így biztos lehetek benne, hogy itt maradsz a formás fenekeden!- mosolygott rám, közben egyre közelítve felém. Én, ahogy csak tudtam hátráltam előle, de egyszer csak hátam a falnak ütközött, ami egyet jelentett csak. Innen már nincs tovább.
- Xavier kérlek! Itt maradok, ígérem, csak ne tedd ezt!- próbáltam könyörögni neki, de láthatóan hatástalan volt.
- Erre előbb kellett volna gondolnod! A te döntésed volt! Most viseld a következményeit!- mosolygott tovább, miközben a bilincs egyik felét egy csőhöz, míg a másikat a csuklómra kattintotta.
- Segítség! Valaki segítsen!- próbálkoztam most a kiabálással.
- Felesleges ordibálnod, ugyanis legalább 5 km-es körzetben nincs itt senki! Csak mi vagyunk! Te és én!- mondta, majd búcsúzásképp próbált megcsókolni, de nem hagytam, mire ismét gunyorossá vált a hangja. - Így is jó! Majd meglátjuk, meddig bírod!- nézett rám dühösen, majd eltűnt arra amerről jött. Nem tudtam mihez kezdjek. Egyfolytában azon törtem a fejem, hogy mégis hogyan tudnék elmenekülni. De egy idő után teljesen feladtam. Rájöttem, hogy akármit is csinálok, saját erőmből nem fogok kijutni innen. Az időérzékem is teljesen elhagyott. Nagyjából csak onnan tudtam, hogy mennyi az idő, hogy Xavier hozott nekem ebédet, később pedig vacsorát. Amihez persze egy ujjal sem nyúltam, pedig éhes voltam, de valahogy nem volt gyomrom valaki olyan főztjéből enni, akit gyűlölök. Mert ezt éreztem iránta. Megvetést, és mérhetetlen gyűlöletet.
Nem tudom hány napja lehettem már fogságban, de egyre gyengébbnek és reményvesztettebbnek éreztem magam. Úgy éreztem senki sem akarja, hogy kikerüljek innen. Aztán rájöttem, hogy ez mekkora baromság, hisz ott van Kathy és Chris, akik biztosan aggódnak miattam, és égre-földre keresnek. De mégis honnan tudhatnák meg, hogy hol vagyok? Hiszen Xavier megmondta: „5 km-es körzetben senki sincs itt!”- idéztem vissza a szavait. Gondolataimból az ajtónyikorgó hangja rángatott ki.
- Mit akarsz már megint? Nem fogok sem enni, sem beszélgetni!- mondtam a gyűlölt személynek, majd amennyire tudtam, ülő helyzetbe tornáztam magam.
- Előbb- utóbb úgy is enned kell valamit!- rakott le elém egy újabb adag ételt, majd folytatta. - Most el kell mennem valahova, de szeretném, ha szépen viselkednél addig is!
- Akkor kérlek, vedd le a bilincset! Ígérem, nem fogok elszökni! Csak szeretnék egy kicsit sétálgatni, legalább a szobában!- kértem, és próbáltam elővenni a legjobb nézésemet, ami be is vált.
- Na, jó, legyen! De ha megpróbálsz szökni, soha többet nem engedem, hogy felkelj onnan!- adott engedélyt, miközben leszedte rólam a láncokat. Tudtam, hogy ez az első és egyben utolsó esélyem is a menekülésre, mert ha ez a tervem is csődöt mond, akkor ennyi volt. Nincs tovább. De a siker reményét nem adtam fel. Miután Xavier eloldozott, kiment a szobából mondván, egy fél óra múlva itthon lesz, úgy hogy ne próbálkozzam semmivel. Én persze ígéretet tettem neki, hogy nem fogok. Miután hallottam elhajtani, eljött az én időm. A szobából kilépve észrevettem, hogy egy elég szépen berendezett családi házban vagyok. Arra azonban, hogy hol, semmi nem utalt. Lementem a földszintre és próbáltam valami levelet vagy újságot, vagy bármi olyat találni. ami közelebb visz a célhoz, ami a pontos cím megtalálása volt. De nem találtam semmit. Mintha a világ végén lettünk volna. Sem egy levél, de még csak egy címjegyzék sem volt, ami csak utalt volna arra, hogy hol vagyok. Aztán valami olyanra lettem figyelmes, amire gondolni sem mertem. A telefonom ott csipogott a pulton. Xavier biztos megfeledkezett róla mielőtt elment, de ez nekem most épp kapóra jött. Már csak abban reménykedtem, hogy nem merült le teljesen. Oda mentem a pulthoz, és felemeltem róla a kis készüléket. El sem mertem hinni, hogy ekkora szerencsém van. A mobilom aksija teljesen tele volt, a csipogás oka az öt nem fogadott hívás volt Christől. Amilyen gyorsan csak tudtam visszatárcsáztam a már jól ismert számot, majd türelmetlenül vártam, hogy végre felvegye.
- Mary?- kérdezte, miután végre felvette a telefont.
- Chris, kérlek...- gyorsan el akartam, mondani mi a helyzet, de félbeszakított.
- Mégis hol vagy, és miért nem jelentkeztél eddig? Itt mindenki nagyon aggódott miattad! Mond hol vagy, és azonnal megyek érted!
- Chris, kérlek, segítened kell! Xavier...- kezdtem, de hirtelen egy hatalmas puffanásra lettem figyelmes, majd már csak azt vettem észre, hogy a telefonom a földön hever darabokban. Tudtam, hogy itt és most végem van, vagy rosszabb.
- Ejnye, Annie! Hát nem megmondtam, hogy ne csinálj semmi hülyeséget?! Ezt most mégis miért kellett? Úgy sem tudja senki, hogy itt vagyunk, így még a kis barátod sem tehet semmit!- mondta elrablóm, miközben az asztalra pakolta az ételt, amit hozott.
- Gyűlöllek érted! Soha nem foglak szeretni, és akármeddig tartasz is itt, ez soha nem fog változni!- fakadtam ki, amire Xaviernek egy hatalmas pofon volt a válasza, aminek hatására a földön kötöttem ki.
- Meg ne próbálj még egyszer kiabálni velem, megértetted? Ha én úgy akarom, akár életed végéig is itt tarthatlak, mert soha senki nem fogja megtudni, hogy hol vagyunk! Most pedig szépen visszamész a szobádba, és ott is maradsz!- ragadta meg Xavier a karom, majd a lépcsőn végig ráncigálva kötöttünk ki a szobában. Mire feleszméltem már újra a régi helyemen voltam béklyóval a csuklómon. Fogalmam sem volt mit tehetnék még a szabadulásom érdekében. Csak reménykedni tudtam, hogy Chris értette az üzenet lényegét, és rájön, hogy mit kell tennie.
13 nappal később:
Nem tudom hány napja, vagy hete vagyok rabságban, de valahogy nem is érdekel. Semmi mást nem akartam, csak végre kikerülni innen, és újra a családommal és a barátaimmal lenni. De ez az idő előrehaladtával egyre valószínűtlenebbnek tűnt. Persze Xavier mindent megpróbált, hogy összeszedjem magam, de erre egyáltalán nem ő volt a megfelelő személy. Ezt minden alkalommal a fejéhez vágtam, aminek általában egy hatalmas pofon lett a vége. A végén már inkább hasonlítottam egy zombira, mint egy 25 éves lányra. Azt akartam, hogy vége legyen ennek a rémálomnak végre. Akárhogy, de legyen vége. Már az sem érdekelt, ha Xavier halálra ver, csak legyen vége. De valami felsőbb erő, úgy gondolta, hogy még nem szenvedtem eleget.
- Jó lenne, ha kicsit összeszednéd magad! Nem akarom, hogy egy ilyen nő legyen mellettem!- jelentette ki utálatom megtestesítője, amikor újabb adag ételt rakott elém.
- Tudod, ez engem, egy cseppet sem érdekel! Tehetsz bármit, de én akkor sem fogok neked örömet szerezni!- feleltem, miközben szinte élettelenül feküdtem a padlón.
- Akkor talán ideje, hogy szórakozzunk egy kicsit!- mosolygott rám Xavier, miközben egyre közelebb jött hozzám. Erre már én is felkaptam a fejem, mert egyáltalán nem tetszett, ahogy végigmért. Próbáltam felülni, hogy legalább védekezni tudjak, ha arra kerülne sor, de nem volt egyszerű. Mire sikerült végre ülő helyzetbe kerülnöm, Xavier vággyal teli pillantásával találtam szemben magam. Tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent, és nem is tévedtem.
- Tudod, amióta együtt vagyunk, még nem is voltunk igazán együtt!- nézett rám úgy, hogy még a hideg is kirázott tőle. Tudtam, hogy mit akar.
- Erről még csak ne is álmodj! Ne merj hozzám érni!- próbáltam hátrálni tőle, de a kezemen lévő bilincs nem engedte.
- Ugyan már! Majd meglátod milyen jó lesz!- mondta, miközben az ingemet gombjaival bajlódott.
- Hagyj békén! Szállj le rólam!- ordítottam neki, mintha meg sem hallotta volna, folytatta. Ekkor nekiálltam rugdosni, karmolni, de semmi sem használt. Teljes testével rám feküdt, így megmozdulni sem tudtam. Ez volt az a pillanat, mikor eleredtek a könnyeim. Tudtam, hogy itt és most végem. Nem tehetek semmit, így csak feküdtem alatta, mint valami bábú. Aztán egy pillanatra megemelkedett. Úgy gondoltam, most vagy soha. Összeszedtem minden erőmet, majd egy hatalmas rúgást mértem támadóm gyomrába, amitől a földre zuhant. Egy darabig csak feküst ott, én pedig ez idő alatt megkíséreltem leszedni a csuklómról a bilincset. Próbáltam feszegetni, a kezemet kihúzni belőle, de reménytelen volt. Aztán arra lettem figyelmes, hogy Xavier kezd magához térni, de időm sem volt gondolkodni. Szinte felugrott, és hatalmas tenyere az arcomon csattant. Az ütés hatására elvesztettem az egyensúlyom, minek következményeként a fejem óriásit koppant a padlón. Még egy darabig érzékeltem a külvilágot, de aztán semmi. Mindent elnyelt a sötét űr.
Nem tudom, meddig lehettem eszméletlen, de mikor felkeltem nem a megszokott szobát érzékeltem magam körül. Valami mintha megváltozott volna. Aztán rájöttem. Ahol most voltam az egy teljesen más helység. A nagyságából ítélve valamiféle raktár lehetett. Szobának túl kicsi volt. De ez még mind nem volt semmi. A következő sokk akkor ért, amikor végig néztem magamon. A ruháim eltűntek, rajtam pedig a fehérneműimen kívül nem volt más. A lábaim és a kezeim tele voltak horzsolásokkal, és néhány mélyebb sebbel. Gondolkoznom kellett, hogy mégis hogy kerülhettek oda, de aztán villámcsapásként ért a felismerés. Emlékeztem rá, hogy mit akart Xavier mielőtt elájultam. Rosszul lettem. Szédültem és a gyomrom is forgott. Az nem történhetett meg! Nem tehette!- zakatolt a fejemben. Most már tényleg úgy éreztem, hogy nem akarok tovább életben maradni. Áldásként ért volna, ha az a rohadék mégis úgy dönt, hogy véget vett az életemnek. Egyszerűen nem akartam így élni tovább. Nem akartam, hogy ezek után egy kiszolgáltatott senki legyek. De ez már teljesen mindegy, nem? Hiszen már így is az vagyok!- kérdeztem magamtól. A további gondolatmenetemet az ajtó nyitódása zavarta meg. Tudtam, hogy ki fog belépni rajta, és valamilyen szinten fel is készültem rá, de mégis féltem. Sőt rettegtem. Az eddigi elszántságom, miszerint kész vagyok meghalni, teljesen eltűnt. Küzdeni akartam tovább. De valami nem engedte. A fájdalom teljesen letaglózott. Mintha húzna magával a mélybe. De én nem akartam ezt. Így tehát felkészültem mindenre.
- Manóka, szívem! Itt vagyok! Most már nem lesz semmi baj!- mondta halkan egy sötét alak, aki minden bizonnyal Xavier volt. Hiszen ki más lehetne. - Hallasz engem? Nem engedem, hogy újra hozzád érjen!- folytatta, miközben egyre csak közeledett felém. Nálam ekkor szakadt el az bizonyos cérna. Amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam, és ütlegelni kezdtem.
- Ne érj hozzám! Gyűlöllek! Hagyj békén! Takarodj innen! GYŰLÖLLEK!!!!- ordítottam felé a szavakat, ahogy csak bírtam, amitől láthatólag meghátrált. Ekkor azonban fura hangokra lettem figyelmes. Mintha egy női hang lett volna.
- Mi a fenét művelsz vele?- kérdezte a nő.
- Én nem csináltam semmit, csak ki akarom végre vinni innen!- mondta a férfi, de nem értettem. Miért akarna pont ő kivinni innen, amikor ő hozott ide? Mégis miféle játékot űz most megint velem? A kérdések csak úgy kavarogtak a fejemben, amitől egyre jobban meg is fájdult. Nem tudtam tovább gondolkodni, sem pedig állva maradni. Újra zuhanni kezdtem a reménytelenség sötét mélye felé, de két erős kar ezt nem engedte. Fogalmam sincs ki volt az, de már nem is érdekelt.
- Azt hiszem sokkot kapott! A legjobb lesz, ha minél előbb kórházba visszük! Ki tudja mit művelt vele az az állat! Gyerünk!- utasított valakiket egy ismerős hang, majd léptek zaja, aztán semmi. Csak ismét a már jól ismert sötétség.
Mikor felébredtem a beszűrődő fény elvakította a szemem. Egyből tudtam, hogy már nem vagyok rabságban. A szoba elrendezése, és a mellettem csipogó gép is ezt tanúsította. Nem tudtam mi történt az óta, mióta kijutottam, de feltett szándékom volt ezt kideríteni. Ennek érdekében megkíséreltem felülni az ágyban, de próbálkozásom abban a pillanatban kudarcba fulladt, amint nyílt az ajtó.
- Kathy? Hol vagyok? Hogy kerültem ide?- tettem fel a számomra fontos kérdéseket.
- Nyugodj meg! Most már nem lesz semmi baj! A kórházban vagy, Christopher hozott ki!- válaszolt legjobb barátnőm. - És ami azt illeti, nagyon aggódik érted! Talán beszélned kéne vele!
- Nem! Nem akarom, hogy bejöjjön! Nem akarok beszélni vele!- kezdtem kiborulni.
- Jól van, nyugodj meg! De miért nem akarsz beszélni vele? Talán te is nyugodtabb lennél! Ő meg főleg!- győzködött tovább, de nekem itt lett elég.
- Hát nem érted! Xavier megerőszakolt! Így mégis hogy nézzek a szemébe? Van fogalmad róla, mi lesz, ha megtudja!? Meggyűlöl, és egy életre undorodni fog tőlem!- kiabáltam, és közben patakokban hullottak a könnyeim.
- De nekünk az orvos ezt nem mondta!- gondolkodott el Kathy.
- Mert nem vizsgált meg! Nem akartam, hogy ő is megerősítse azt, amit már úgy is tudok!
- Jaj, Mary! Biztos vagy benne, hogy megtörtént?- kérdezte Kate, miközben leült az ágyamra és átölelt.
- Már hogy ne lennék biztos benne! Amikor magamhoz tértem a fehérneműmön kívül nem volt rajtam semmi! Szerinted mégis mit csináltunk, sakkoztunk?- kérdeztem ironikusan.
- Talán mégis meg kéne vizsgáltatnod magad! Hiszen eszméletlen voltál! Talán nem is történt semmi!
- Talán igazad van! Ne haragudj!- kértem bocsánatot a kiborulásomért.
- Ugyan már! Semmi gond! Akkor most beküldöm az orvost, hogy vizsgáljon meg, rendben?- kérdezte barátnőm, miközben a keze már a kilincsen volt. Nekem csak erőtlen bólintásra futotta. Alig pár perc múlva az orvos már meg is érkezett egy nővérrel az oldalán, majd elkezdték a vizsgálatot, ami nem volt valami kellemes. Miután végeztek, az orvos közölte velem, hogy délutánra kész is lesznek az eredménnyel, úgy hogy addig pihenjek. Én próbáltam ezt tenni, de a gondolataim nem hagyták. Állandóan azon járt az eszem, hogy ha tényleg kiderül, hogy az a mocsok megerőszakolt, akkor véget kell vetnem a kapcsolatomnak Chris-szel. Nem akarom, hogy undorral nézzen rám, vagy szánakozzon. Azt nem bírnám elviselni.
A délután nagyon lassan jött csak el. Már majdnem belebolondultam a várakozásba, amikor nyílt a szobám ajtaja. Mikor megláttam belépni az orvost, egy hatalmas gombóc lett a gyomromban, ami sehogy sem akart elmúlni. A doki elővett egy mappát, majd olvasni kezdte a benne lévő iratot, majd mosolyogva rám nézett.
- Ms. Radens, a vizsgálat eredménye szerint ön és Mr. Andrews között nem történt semmi féle testi kapcsolat! Ennek tudatában pedig pár napon belül elhagyhatja a kórházat! Persze csak ha sokat pihen!
- Köszönöm doktor úr! Nagyon hálás vagyok!- hálálkodtam, miközben újra elindultak a könnyeim, de most a megkönnyebbüléstől. Kathy, aki végig itt volt mellettem, átölelt és egyfolytában azt bizonygatta, hogy legközelebb jobb lesz, ha egyből rá hallgatok.
- Esküszöm így lesz! Most beküldenéd Chris-t? Azt hiszem, tartozom neki egy kis magyarázattal!
- Végre hogy megjött az eszed! Már küldöm is!- mondta, majd el is tűnt. Én addig próbáltam felkészülni a mondandómra, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. De nem is volt sok időm gondolkodni, mert pár perc múlva kedvesem már ott állt az ajtóban.
- Szia!- köszönt kicsit bátortalanul.
- Szia!- köszöntem vissza, aztán semmi. Senki nem szólt egy szót sem, csak néztük egymást. Aztán nálam ismét elszakadt a cérna.
- Jaj, Chris! Annyira sajnálom! Én csak nagyon féltem! Nem akartam, hogy megutálj! Kérlek, ne haragudj rám!- sírtam el magam most már sokadszorra.
- Ugyan Manó, ne beszélj butaságokat! Soha nem tudnálak utálni! Most már te vagy a legfontosabb az életemben! Most pedig nyugodj meg! Az a rohadék többet már nem fog még a közeledbe sem menni!- nyugtatott, közben pedig újra érezhettem biztonságot adó karjait körülöttem. - Tudod, igazából nekem kéne bocsánatot kérnem tőled! Ha nem fogadom el azt a hülye szülinapi bulit, akkor ez mind nem történt volna meg!
- Most pedig te beszélsz butaságokat! Nem várhatom el tőled, hogy a nap minden percében velem legyél! Neked is vannak feladataid, amit el kell látnod! De, ha lehet, többet ne beszéljünk róla! Csak felejtsük el az egészet!
- Rendben, igazad van! Most csak az a fontos, hogy újra itt vagy velem! A többi nem számít!- mondta, majd arca egyre közelített az enyém felé, aztán ajka rátapadt az enyémre. Csókja maga volt az örök együttlét ígérete, amit boldogan viszonoztam. Tudtam, hogy ha ő mellettem van, akkor tényleg sikerül elfelejtenem ezt az egészet. A hosszú és reményteli csókunk után boldogan fészkeltem magam szerelmem karjaiba, ahol nemsokára elnyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése