14. A bizalom ára! II.
(Chris szemszög)
Ennél unalmasabb munkám még életemben nem volt! Figyelni, ahogy a milliárdos palánták leisszák magukat, és vigyázni nehogy ittasan induljanak haza!
Már alig várom, hogy otthon lehessek, Maryvel.
Furcsa, hogy ma még nem is írt SMS-t. De biztosan rengeteg dolga van.
Kicsit később, amikor végre bekapcsolhattam a telefonom, egy üzenet villogott rajta, miszerint hangposta üzenetem érkezett. Gyorsan meghallgattam a kedvesem által hagyott üzenetet.
Azt üzente, hogy ne aggódjak, ha esetleg hamarabb érek haza, mint ő, mert bedöglött a kocsija ezért valószínűleg csak vacsorára ér haza. De már ennek is több órája. Nem tetszik ez nekem. A biztonsági szimatom rosszat sejt. De valószínűleg, csak túldramatizálom a dolgokat. A bátyám azt szokta mondani, hogy mióta együtt vagyok az én Manómmal, azóta olyan vagyok, mint egy pincsi kutya. Azért ez tényleg túlzás. Inkább egy hűséges, őrzővédő németjuhászra hasonlíthatok.
A viccet félre téve, mihelyt elszabadulok innen, azonnal felhívom Mary-t.
Biztos, ami biztos!
Végre elszabadultam az elkényeztetett, felső tízezerbeli kölyköktől. A buli alatt még egy begerjedt szöszi is rám akart mászni. Az ilyen csajoktól még a hideg is kiráz. Az ajtón kilépve jóleső sóhajjal szippantottam bele a tenger felől érkező, friss levegőbe, és azonnal tárcsáztam a jól ismert számot. Hosszan kicsörgött, de Mary nem vette fel. Ez kezdett egyre gyanúsabb lenni, ezért megpróbáltam Kathy-t elérni.
- Helló, Tophy, mizújs?
- Szia! Csak azt szeretném tudni, hogy MaryAnn veled van-e?
- Nem, reggel óta nem láttam! Próbáltad hívni? Ilyenkor már itthon szokott lenni!
- Hívtam, de nem veszi fel!
- Furcsa! - gondolkodott el nagy hümmögve Kate. - Megpróbálom én is! Ha van valami hírem hívlak! Te merre vagy?
- Most tartok hazafelé, otthon találkozunk!
- Oké, és addig is ne aggódj, biztos minden rendben van, és ő is mindjárt itthon lesz!
- Remélem! - dünnyögtem, majd beültem a kocsimba, és amennyire a sebesség korlátozás engedte, száguldoztam is haza.
Otthon azonban ismét hatalmas döbbenet fogadott. A mindig nyugodt Kathy most valamiért nagyon nem volt nyugodtnak mondható. A kanapén ücsörgött bátyámmal az oldalán és a mobilját szorongatta, közben pedig a lába egy pillanatra sem állt le. Soha nem láttam őt még ilyennek.
- Mi az? Mi történt?- kérdeztem rá.
- Nem tudom elérni Flanny-t, pedig ez egyáltalán nem vall rá! Már rég itthon kellene lennie! Ráadásul még egy nyamvadt üzenetet sem küldött!- fakadt ki Kate.
- Egy pillanat! Nekem hagyott egy üzenetet, miszerint ma később ér haza, mert a kocsija felmondta a szolgálatot, de ne aggódjunk, vacsorára itthon lesz!- idéztem barátnőm szavait.
- Mikor hagyta az üzenetet?- kérdezte most már bátyám.
- Úgy kb. két órája!- válaszoltam.
- Látod, erről beszéltem! A bíróság gyalog is maximum egy óra, ő meg már legalább másfél órája késik! Ez egyáltalán nem vall rá!- mondta Fly, majd a telefonjával a kezében elindult a konyha felé. - Megpróbálom még egyszer, hátha most sikerül elérnem!
Rajtam egyre jobban elhatalmasodott a pánik. Én sem értettem miért nem lehet elérni szerelmemet, és egyáltalán miért nem jelentkezett ő sem eddig. Újabb két óra elteltével magamhoz vettem az irányítást. Felhívtam a rendőrséget, akik közölték velem, hogy ha még nincs 24 órája annak, hogy nem jelentkezett, akkor még nem nyilváníthatják eltűnt személynek. Hát ennyit a „szolgálunk és védünk” társaságról. Kezdtem egyre dühösebb lenni, amit a körülöttem lévők is észrevettek.
- Chris, nem gondolod, hogy kicsit le kéne nyugodnod?- kérdezte Dave.
- Lenyugodni? Azt akarod, hogy lenyugodjak? Akkor segíts előkeríteni életem párját! Ha itt lesz mellettem, akkor majd megnyugszom!- emeltem fel a hangomat.
- Az senkinek nem segít, ha velünk ordibálsz!- szállt be Kate is a beszélgetésbe.
- Oh, igazán! Én meg azt nem értem, hogy ti hogy lehettek ilyen nyugodtak! Úgy látszik neked nem is jelent annyit Mary, mint ahogy mutatod!- intéztem szavaimat most Kathy felé.
- Na, ide figyelj Christopher Buthler! El sem tudod képzelni min, megyek most keresztül! MaryAnn olyan nekem, mintha a testvérem lenne, úgy hogy ne próbáld megmondani, hogy mennyire aggódom érte, megértetted!?
- Ahogy akarjátok! De ahelyett, hogy itt ülnék veletek, és várnék a csodára, elindulok és megkeresem egyedül!- közöltem velük a döntésem, majd már indultam volna az ajtó felé, mikor testvérem tenyere megjelent a csuklómon.
- Sajnálom, de ilyen állapotban nem engedhetlek elmenni!
- Mi az, hogy nem engedhetsz! Nem vagy az apám, hogy megmondd, hogy mit csinálhatok és mit nem! Most pedig megyek és megkeresem a kedvesem!- jelentettem ki ismét, de bátyám hajthatatlan volt, minek következményeként öklöm hatalmasat csattant az arcán. Ezt persze ő sem hagyhatta annyiban, így egy családi verekedés kezdett kialakulni. A szitkok csak úgy záporoztak köztünk, de mégsem tudtam leállni. Az a rengeteg feszültség, ami felgyülemlett bennem most tört ki, és nem tudtam kordában tartani. Egy ideje már folyt köztünk a „vita”, amikor Kathy alakját véltem felfedezni, amint épp azon erősködik, hogy visszatartsa ütni készülő bátyámat.
- Nektek teljesen elment az eszetek? Ahelyett, hogy itt püfölitek egymást, inkább azon kéne gondolkodni, hogy Mary hol a fenébe lehet! Így senki nem fog többre jutni, mint eddig, úgy hogy hagyjátok abba, nyugodjatok meg, és majd együtt szépen kitalálunk valamit! Hangsúlyozom együtt! Érthető voltam Christopher Buthler?- fordult felém Kate monológja végén.
- Igazad van! Sajnálom! Ne haragudj tesó, csak kikészít ez a tehetetlenség!- mondtam testvéremnek, majd bizonyításképpen a kezemet nyújtottam felé.
- Elhiszem, hogy idegesítő ez az egész helyzet! Én is így viselkednék, ha Kathy tűnne el, de ezzel nem oldunk meg semmit! Le kell ülnünk, és szépen végig gondolni, hogy mi a fene történhetett!- mondta Dave is, majd megöleltük egymást.
- Hát én is épp ezt mondtam!- vonta magára a figyelmet Kate.
- Te meg! Ha még egyszer, akár csak egy percre is veszélybe sodrod magad, és esküszöm, hogy nem teszed zsebre, amit tőlem kapsz!- dorgálta meg kedvesét is fivérem.
- Ugyan már! Egy percig sem voltam veszélyben, és jobb megoldást nem találtam arra, hogy leállítsalak benneteket!- védekezett Fly, majd egy hosszabb csókban részesítette kedvesét. Nekem valahogy nem volt kedvem végig nézni ezt az egész jelenetet, így ismét magamba fordulva mentem fel szerelmem szobájába. Felérve azonnal úrrá lett rajtam a magány, amit Mary hiánya okozott. Szerettem volna a karjaimban tartani és soha el nem ereszteni, hogy senki nem vehesse el tőlem. Ilyen és hasonló gondolatok között nyomott el az álom.
Nem tudom hány nap telhetett el az óta, mióta életem párja eltűnt, de még mindig semmi hír róla. Már a biztonsági cég embereit is ráállítottuk az ügyre, de semmi. Sem egy üzenet, sem egy követelő levél. Mintha a föld nyelte volna el. De a legfurcsább mégis az volt, hogy a telefonja minden alkalommal kicsöngött, mégsem vette fel senki. Az egész érthetetlen volt számomra.
Pár nappal később
Az állandó üldögélés és várakozás egyszerűen az őrületbe kergetett. Hiába vontuk be a céget is az ügybe semmivel nem lettünk okosabbak. Ők sem találtak semmit, pedig még az irodát is felforgatták, de Mary-t mintha a föld nyelte volna el. Kezdtem egyre jobban kétségbeesni, amit a körülöttem lévő emberek is észrevettek.
- Nyugodj már meg öcsi! Attól, hogy itt fel alá járkálsz még senkinek nem lesz jobb!- állt elém Dave, és csak akkor vettem észre, hogy megállás nélkül járkálok a konyha és a nappali között.
- Megpróbálom még egyszer felhívni!- mondtam, de amikor épp léptem volna a telefon felé az csörögni kezdett. Ránéztem a kijelzőre és azt hittem, hogy rosszul látok, ugyanis a kijelzőn Mary neve és mosolygós fényképe villogott. Amilyen gyorsan csak tudtam felkaptam a kis készüléket.
- Manó???
- Chris kérlek...!- kezdte, de nem hagytam, hogy végigmondja, mivel minél hamarabb meg akartam tudni, hogy hol lehet napok óta.
- Mégis hol vagy, és miért nem jelentkeztél eddig? Itt mindenki nagyon aggódott miattad! Mond hol vagy, és azonnal megyek érted!
- Chris, kérlek, segítened kell! Xavier...- ennyi volt. Ennyit mondott csak aztán a vonal megszakadt. Ekkor azonban már a pánik elemi erővel tört rám. Tudtam jól, hogy mit jelent Mary üzenete, de nem akartam elhinni. Azonnal hívtam a céget, hogy derítsenek ki mindent Xavier Andrewsról amilyen gyorsan csak lehet. Elmondtam a hírt a többieknek is, akik ugyan olyan döbbenettel fogadták a hírt, mint én. Más dolgunk már nem volt, csak várni. Megint.
Újabb pár nap múlva
Az újbóli várakozás csak még jobban próbára tett az idegeimet. Idegesített a dolog, hogy nem képesek gyorsabban dolgozni, és hogy még semmit nem derítettek ki arról a mocsokról. Hát nem értik, hogy a barátnőm élete a tét? Már épp azon voltam, hogy elindulok, és megkeresem én magam azt a rohadékot, amikor a telefonom megcsörrent.
- Mondd azt, hogy kiderítetted hol van!- utasítottam a vonal túlsó végén lévő személyt.
- Meg tudtam, hogy van egy háza a városon kívül! Szerintem ott megtalálhatod!
- Mondd a címet!- kértem, majd tollat ragadva jegyzeteltem, amit mondott, majd már indultam is. Persze David és Kathy is jönni akartak, így hárman indultunk barátnőm kiszabadítására. A házat elég könnyű volt megtalálni, mivel a környéken tényleg csak ez az egy ingatlan volt. A kocsit le sem állítottam, úgy ugrottam ki belőle. Az ajtót betörve rontottam be, és pillantottam meg a nappaliban lévő Xaviert. A düh szinte elemi erővel csapott le rám, így gondolkodás nélkül ugrottam neki.
- Hol van Mary, te rohadék?
- Nocsak, a herceg mégis eljött, hogy kimentse imádott hercegnőjét! De sajnálattal kell közölnöm, hogy elkéstél!- mondta gúnyolódva, nekem pedig ekkor öntötte el a vörös köd az agyam. Nem is tudtam, hogy mit művelek, egyszerűen csak hagytam, hogy a düh irányítson.
- Chris, most már elég lesz! Hagyd abba!- utasított bátyám, miközben azon volt, hogy leszedjen a félholt férfiról.
- Fiúk, megtaláltam!- hallottuk meg Kate hangját az emeletről. Hihetetlen gyorsasággal tisztult ki az agyam és rohantam a hang irányába. Ott azonban ijesztő látvány fogadott. Az én mindig magabiztos, életvidám barátnőm helyett most egy meggyötört, szenvedő lányt láttam magam előtt, aki egy szál fehérneműben feküdt a padlón.
- Manóka, szívem! Itt vagyok! Most már nem lesz semmi baj!- simítottam végig a hátán, de még csak rám sem nézett. - Hallasz engem? Nem engedem, hogy újra hozzád érjen!- ekkor végre rám nézett, de szemében csak mérhetetlen dühöt és gyűlöletet láttam, majd csapkodni és kiabálni kezdett.
- Ne érj hozzám! Gyűlöllek! Hagyj békén! Takarodj innen! GYŰLÖLLEK!!!!- ordította felém a szavakat. Tudtam, hogy nem nekem szánta őket, de mégis a szívembe martak szavai.
- Mi a fenét művelsz vele?- kérdezte a Kathy.
- Én nem csináltam semmit, csak ki akarom végre vinni innen!- mondtam neki, majd mikor újra elindultam szerelmem felé, ő csak még kisebbre húzta össze magát. Fájt, hogy így kell látnom, de tudtam, hogy csak időre van szüksége, hogy kiheverje ezt az egészet. Ha egyáltalán sikerül neki. Nem tudtam mit tenni csak álltam ájult szerelmem teste mellett.
- Azt hiszem sokkot kapott! A legjobb lesz, ha minél előbb kórházba visszük! Ki tudja mit művelt vele az az állat! Gyerünk!- utasított Fly, mire végre sikerült észhez térnem, majd felkapva Mary-t indultunk a kórház felé.
A kórházban töltött percek szinte óráknak teltek. Az orvos nem engedett be senkit kedvesemhez, amíg ki nem vizsgálja rendesen, mondván most nem lehet tudni, hogy reagálna ránk. Már legalább húsz perce várakoztunk, amikor az orvos közölte, hogy valaki bemehet hozzá, de lehetőleg semmi felkavarót ne mondjuk neki. Mi úgy gondoltuk, hogy a legjobb lesz ha Kathy lesz az, aki bemegy hozzá, és elmagyarázza neki, hogy most már biztonságban van. Kathy legalább negyed órán keresztül bent volt nála, majd újra nyílt az ajtó. Már épp álltam volna fel, hogy végre én is beszélhessek vele, de Fly nem engedte.
- Még nem akarja, hogy bemenj hozzá!
- Mi az, hogy nem akarja?- kérdeztem. Nem értettem az egészet.
- Előbb beszélni szeretne az orvossal! Értsd meg, most még nagyon nincs rendben! Adj neki egy pár percet!- kért szerelmem barátnője. Nem tehettem mást, mint beletörődni. Újabb várakozás, újabb percek. Nekem már kezdett nagyon elegem lenni az egészből, és már épp azon voltam, hogy ha tetszik, ha nem én bemegyek, a mikor nyílt az ajtó, amin Kate lépett ki.
- Chris, most már bemehetsz hozzá!- fordult felém, de én végig sem hallgatva léptem el mellette, és léptem be szerelmemhez.
- Szia!- köszöntem kicsit bátortalanul.
- Szia!- köszönt vissza, aztán semmi. Senki nem szólt egy szót sem, csak néztük egymást. Aztán Mary arcán könnyek kezdtek el lefolyni.
- Jaj, Chris! Annyira sajnálom! Én csak nagyon féltem! Nem akartam, hogy megutálj! Kérlek, ne haragudj rám!
- Ugyan Manó, ne beszélj butaságokat! Soha nem tudnálak utálni! Most már te vagy a legfontosabb az életemben! Most pedig nyugodj meg! Az a rohadék többet már nem fog még a közeledbe sem menni!- nyugtattam, közben pedig közelebb léptem hozzá és a karjaimba zártam. - Tudod, igazából nekem kéne bocsánatot kérnem tőled! Ha nem fogadom el azt a hülye szülinapi bulit, akkor ez mind nem történt volna meg! – mentegetőztem.
- Most pedig te beszélsz butaságokat! Nem várhatom el tőled, hogy a nap minden percében velem legyél! Neked is vannak feladataid, amit el kell látnod! De ha lehet, többet ne beszéljünk róla! Csak felejtsük el az egészet!
- Rendben, igazad van! Most csak az a fontos, hogy újra itt vagy velem! A többi nem számít!- mondtam, majd arca egyre közelített az enyém felé, aztán ajka rátapadt az enyémre. Csókja maga volt az örök együttlét ígérete, amit boldogan viszonoztam, szívem szárnyalt a megkönnyebbülés és szerelem érzésétől. A hosszú és reményteli csókunk után boldogan fészkelte magát karjaimba, ahol nemsokára elnyomta az álom. Én csak figyeltem őt, és megígértem magamnak, hogy mostantól egy percre sem hagyom őt magára.
